A pénzt egy ösztöndíjalapba fektettem – Szilvia Balogh nevét viseli. Azoknak szól, akik a családjukat cipelik a hátukon, és félnek elvágni ezt a köteléket. Tudtam, mennyien vannak így. Tudtam, milyen érzés, amikor csak addig kellettél, amíg fizetni tudsz.
Eltelt két év. A szüleim azóta sem kerestek. András Nagy dolgozik, újraházasodott, született egy gyereke. Anita Kovács másik városba költözött, néha küld egy-egy udvarias, sablonos köszöntést. Nem válaszolok. Nem bosszúból, egyszerűen azért, mert már semmit sem tudok, semmit sem akarok nekik mondani.
A múlt héten befejeztem egy kulturális központ tervét Pécsen. A megrendelő azt mondta, ez életem legjobb munkája. Elmosolyodtam – mert pontosan éreztem, hogy igaza van.
Tegnap a metró aluljárójában összefutottam Anitával. Nehéz szatyrokat cipelt, fáradtnak tűnt. Amikor észrevett, megtorpant. Én is megálltam. Vagy tíz másodpercig csak némán néztük egymást. Aztán lesütötte a szemét, és továbbment. Én is.
Ma szombat van. A Pestről bérelt műhelyemben ülök, a saját projektemen dolgozom. Odakint esik az eső, az asztalon rajzok és tervek hevernek, a fülemben halkan szól a zene. Egyedül vagyok. És így van rendben.
A koldus nem én voltam. Azok koldultak, akik folyton követeltek, miközben soha nem adtak semmit cserébe.