Anyád rontott be elsőnek, teljesen kivörösödött arccal, a hangja remegett az idegtől.
– Tönkretetted a felújításunkat! Lemondtad a tengeri utat! Egyáltalán felfogod, mit csinálsz?!
Én az asztalnál álltam, mellkasom előtt összefont kézzel, és nem szóltam egy szót sem.
– Irén Horváth, mi egy család vagyunk – szólalt meg végre apám. – Így nem lehet viselkedni. Nem vagyunk egymásnak idegenek.
– Nem vagytok idegenek?
Felemeltem a kezem. Az asztalon ott hevert a kinyomtatott kimutatás – tizenkét év, tételesen felsorolva.
– Huszonkétmillió forint. Ennyit ér nektek ez a „család”.
András Nagy összevont szemöldökkel állt, láthatóan próbált magában számolni. Anita Kovács lesütötte a szemét, a padlót bámulta.
– Tegnap koldusnak neveztetek. A biztonságiak előtt. A vendégek előtt. Be se engedtetek a küszöbön túlra.
– Anyád csak rosszul sült el egy vicc… – motyogta apám.
– Vicc?
Anyámra néztem. Elkapta a tekintetét, mintha hirtelen nagyon érdekessé vált volna számára a szoba sarka.
– Tizenkét éven át a bankautomatótok voltam. Én vagyok Irén Horváth. És mostantól tőlem nem kaptok több pénzt. Ti húztatok ki engem az életetekből – én pedig kihúzom magam a ti tartozásaitokból.
– Ezt nem teheted meg! – szisszent fel végre Anita Kovács, és felnézett. – Nekem gyerekeim vannak! Nekik tanulniuk kell!
– A férjed dolgozik. Te is dolgozol. Éljenek a gyerekeitek abból, amit ti kerestek meg.
– És a felújítás? – anyám a mellkasához kapott. – Beázik a tető!
– Adjátok el az autót. Adjátok el a telket. Menjetek el dolgozni. Egyikőtök sincs még hatvan, egészségesek vagytok.
Apám közelebb lépett, és megpróbálta megfogni a kezem.
– Kislányom, ne kapd fel így a vizet. Mi mindig melletted voltunk, mi neveltünk fel…
Olyan hirtelen rántottam el a kezem, hogy megtántorodott.
– Ti András Nagyot és Anita Kovácsot neveltétek. Én magamat neveltem fel. Tizenhat évesen már dolgoztam. Most pedig tűnjetek el innen. Azonnal.
Elmentek. Becsapódott az ajtó. Egyedül maradtam, és tizenkét év után először feküdtem le úgy, hogy nem szorított semmi a mellkasomban.