Az őr udvariasan, de hajthatatlanul nézett rám – pont úgy, ahogy az emberre szoktak, aki rossz címen próbál szerencsét.
– A neve nincs a listán.
– A neve nincs a listán.
A bejáratnál álltam, a Rózsadomb egyik villájának kapujában, kezemben egy díszdobozzal – svájci karóra volt benne, pontosan az a márka, amire apám három éve vágyott. Két hétig válogattam, az egész prémiumomat ráköltöttem a legutóbbi projektem után. Most meg az őr úgy tárta szét a karját, mintha alamizsnáért jöttem volna, nem pedig a saját szüleim jubileumára.
– Nézze meg még egyszer, legyen szíves. Irén Horváth.
– Nézze meg még egyszer, legyen szíves. Irén Horváth.
Görgette a tabletet, közben csak rázta a fejét. A ház felől áthallatszott a nevetés – az az ismerős, éles kacaj, Anita Kovácsé, az öcsém-húgom közül a fiatalabbé. Aztán zene. Majd anyám hangja – jéghideg, határozott, mint amikor parancsot diktál valaki:
– Vezessék ki azt a koldust. Nem akarom, hogy elrontsa az ünnepünket.
– Vezessék ki azt a koldust. Nem akarom, hogy elrontsa az ünnepünket.
Nem is fogtam fel azonnal, hogy rólam beszél. A biztonsági őrnek is kellett pár másodperc – megmerevedett, aztán zavartan köhécselt. Nem vártam meg, míg hozzám ér; magamtól fordultam sarkon. A doboz kicsúszott a kezemből, a levegőben még elkaptam, de a karton oldala behorpadt.
A taxi két órán át zötykölődött vissza a városba. Nem zokogtam – a könnyek hangtalanul folytak maguktól, miközben az ablakon túl idegen házak és utcai lámpák suhantak el egymás után. Tizenkét éven át hívtam őket minden héten, utaltam a pénzt, intéztem az ügyeiket, fizettem a tartozásaikat. András Nagy egyik vállalkozást nyitotta a másik után – rollerek, valami tanya, még ki tudja, mi. Anita Kovács a gyerekekkel nyaralt, tengerpart, hegyek, küldte a képeket azzal a szöveggel, hogy „Köszi, nővérkém!”. A szüleim nem írtak semmit – csak elfogadták mindezt, mint valami természetes járandóságot, ami azért jár, mert felneveltek.
Koldus.
A vasgyári negyedben lévő loftlakásban csönd fogadott. Leültem a gép elé, megnyitottam az Excel-táblát – ugyanazt, amelyet az első utalásom óta vezettem. Régi szakmai beidegződés egy építésztől: mindent rögzíteni, számolni, ellenőrizni. Az alján villogott az összeg, mintha ítélet lenne. Huszonkétmillió forint. Elmaradt nyaralások. Egy lakás, amit sosem vettem meg. Egy élet, amit nem én éltem le.
Töltöttem magamnak egy pohár vizet. A kezem ekkorra már nem remegett.
Másnap reggel mindent leállítottam. A szülői ház felújítása – egy hét múlva kezdték volna a munkát, a szerződést felmondtam. A luxusutazás – töröltem a foglalást. András hitelénél – eddig kezes voltam, de ezentúl nem leszek. Anita gyerekeinek a különóráit, fejlesztő programját – a második részlet nem fog megérkezni. A közös családi számlát, amihez mindenkinek volt hozzáférése, tíz perc alatt megszüntettem.
Minden egyes telefonhívással úgy éreztem, mintha valami ragacsos, fojtogató teher csúszna le a vállamról. Délre szinte felrobbant a mobilom a hívásoktól. Nem vettem fel.
Estére megjelentek – mindannyian. Dörömböltek az ajtón, nyomogatták a csengőt, ordibáltak a kaputelefonba. Nem nyitottam azonnal – hagytam, hogy álljanak kint egy kicsit, hátha lehiggadnak. Nem higgadtak le.
– Mégis mit képzelsz magadról?!