A kijelzőn ismeretlen szám villogott. Emese egy pillanatig habozott, aztán fogadta a hívást.
– Halló?
– Emese? Gabriella vagyok – szólt bele egy lágy, mégis határozott női hang. Márk kollégája. – Tudom, hogy most nehéz időszakon mentek keresztül. Tegnap nálam aludt… a kanapén. Úgy éreztem, jogod van tudni.
Emese arcába hirtelen forróság szökött. Gabriella. Hát persze.
– Köszönöm, hogy szóltál – felelte higgadtan. – De ez már nem az én ügyem.
– Várj – folytatta sietve a nő. – Teljesen össze van törve. Azt mondja, szeret téged. Nem lehetne, hogy leüljetek beszélni?
– Mondd meg neki, hogy ne keressen többé – zárta rövidre Emese, és bontotta a vonalat.
Ahogy letette a telefont, érezte, hogy valami megszilárdul benne. Nem lesz többé az a nő, aki tűr és megbocsát. De mi következik most? Mit mond majd a családjának, a barátainak, a kíváncsi szomszédoknak?
Eközben Márk a házzal szemközti kávézóban ült, és az egykori közös lakás ablakaiba bámult. Ismerte Emese minden szokását, minden apró mozdulatát. Arra azonban nem számított, hogy egyszerűen kirakja.
Az éjszakát álmatlanul töltötte Gabriella kanapéján. Újra és újra a veszekedés járt a fejében. Igen, flörtölt, írt pár félreérthető üzenetet. De megcsalás? Szerinte az túlzás. Jólesett neki a figyelem, hogy érdekesnek látják. Emese viszont megváltozott – fáradt lett, szemrehányó. Hová tűnt az a lány, aki nevetett a viccein?
Elővette a telefonját, és üzent: „Emese, beszéljünk. Hülye voltam, de nem akarom, hogy mindennek vége legyen.” Válasz nem érkezett.
Eltelt egy hét. Emese lecseréltette a zárat, és szabadságot vett ki annál az ügynökségnél, ahol szövegíróként dolgozott. A munkahelyén suttogtak mögötte, de nem érdekelte. A barátnői mellette álltak. Az élete beszűkült a lakás falai és néhány rövid séta közé.
Egy este váratlanul Réka állt az ajtajában – régi barát, hangos, vörös hajú, ragályos nevetéssel.
– Jól tetted, hogy kitetted! – jelentette ki, miközben bort töltött a poharakba.
Emese mindent elmesélt. Réka időnként közbevágott: „Micsoda alak!”
– Jegyezd meg – emelte magasba a poharát –, ha valaki nem becsül meg, kár a szavakért. Igyunk az új Emesére, arra a nőre, aki már nem fél egyedül sem továbbmenni.