Évekig játszotta a kifogástalan feleség szerepét: főzött, mosott, vendégségekben mosolygott akkor is, amikor belül darabokra hullott. Azt hitte, ha elég türelmes, Márk egyszer majd észbe kap. Eszébe jutnak a közös tervek a gyerekekről, a kertvárosi házról, a nyugodt vasárnapokról. De a férfi egyre inkább egy külön világba menekült – egy olyan életbe, ahol Emesének már nem jutott hely.
A csengő éles hangja kiszakította a gondolataiból. Megdermedt. Tudta, ki áll az ajtó előtt. Látta maga előtt, ahogy könyörögni fog, ígérgetni, magyarázkodni. Csakhogy most minden megváltozott.
A csengő újra megszólalt, hosszabban, követelőzőbben. Odalépett, belenézett a kémlelőnyíláson. Márk volt az, sporttáskát szorongatva. A haja zilált, az inge gyűrött – mintha az éjszaka őt is megtépázta volna.
– Emese, engedj be – szólt tompán, de a hangjában ott bujkált a magabiztosság. – Ne csináljunk ebből cirkuszt. Beszéljük meg normálisan.
Homlokát az ajtónak támasztotta. A szíve hevesen vert, mégis kényszerítette magát, hogy higgadt maradjon.
– Menj el, Márk. Komolyan mondom.
– Ugyan már – dörömbölt rá finoman. – Csak nem akarod, hogy az utcán töltsem az éjszakát? Még a slusszkulcs sincs nálam, elvitted.
A nő összeszorította az állkapcsát. Az autó… persze. Felkapta a kulcsot az előszobai komódról, és résnyire nyitotta az ajtót, épp csak annyira, hogy a lába elé ejtse.
– Tessék. Most pedig tűnj el.
Az ajtó határozott csattanással zárult. Kívülről halk káromkodás hallatszott, majd távolodó léptek. Végül csend lett.
Emese visszaült az asztalhoz. A keze még remegett, de a mellkasában először érzett valami szilárdságot. Hosszú idő után először önmagát választotta.
Másnap reggel a lakás szokatlanul tágasnak tűnt. Minden a helyén maradt: a kanapé, a polcon sorakozó könyvek, a „Legjobb főnök” feliratú bögre. Nem nyúlt a holmijához. Ráér még.
Bekapcsolta a kávéfőzőt, és a konyhát betöltötte az illat. Odakintről beszűrődött a város moraja – autók zaja, villamos csikorgása, elsiető emberek hangja. Az ablak tükrében meglátta magát: karikás szemek, kócos haj. Harmincöt éves volt, mégis fáradtabbnak látszott a koránál. Kimerült – de a fáradtság mélyén ott pislákolt valami új erő, mintha végre letett volna egy ólomsúlyt.
Ekkor a telefonja rezdülni kezdett az asztalon.