– Nem vagyok hajlandó tovább eltűrni a félrelépéseidet! – csattant fel Emese, és határozott mozdulattal a bejárati ajtó elé tolta Márk összepakolt bőröndjét.
– Ugye ezt nem gondolod komolyan? – torpant meg Márk a küszöbön. A kulcscsomó még mindig a kezében lógott. Arca elsápadt, de a szemében dacos villanás jelent meg. – Most komolyan kiraksz az utcára a képzelgéseid miatt?
Emese kihúzta magát. Érezte, ahogy mellkasában forrni kezd a régóta gyűlő sértettség. A szűk előszobában nemrég még közös fényképek sorakoztak a falon: mosolygó arcok, pezsgőspoharak az esküvőjükön. Most a keretek üresen tátongtak, az egyik üvege megrepedt – mintha maga az idő húzott volna végső vonalat a történetük alá.
– Képzelgés? – kérdezett vissza remegő hangon. – Amikor újabb és újabb üzeneteket találok a telefonodban különböző nőktől, az nem gyanú, hanem bizonyíték.
Márk látványosan sóhajtott, a kulcsait a komódra ejtette, és közelebb lépett.
– Emese, megint félreérted. Beszéljük meg normálisan, ne csinálj jelenetet.
– Jelenetet? – a hangja egy pillanatra felszökött, aztán észrevette a résnyire nyitott szomszéd ajtót, és halkabbra fogta, de minden szava élesen hasított. – Tíz éven át tűrtem a „munkatársnőidet”, az éjszakába nyúló kimaradásokat, a homályos „megbeszéléseket”. Ennyi volt, Márk. Menj el.
Az ajtó mellett ott hevert a sporttáska, amelybe kapkodva dobálta bele a férfi ruháit – farmereket, pólókat, a kedvenc dzsekijét. Márk a csomagra, majd a feleségére nézett, és hosszú idő óta először bizonytalanság suhant át az arcán.
– Emese… – kezdte volna, de a nő már hátat fordított, és bevonult a konyhába. Az ajtó csattanása végleg lezárta a vitát.
Leült az asztalhoz, ujjai köré fonta a rég kihűlt tea bögréjét. A telefonja kijelzőjén barátnői üzenetei villogtak: „Végre meglépted”, „Nem érdemli meg a könnyeidet.” Könnyek azonban nem jöttek. Csak üresség maradt benne, furcsa elegye a megkönnyebbülésnek és a szorongásnak. Hogyan tovább?
Tíz év házasság. Egy évtized, amely alatt úgy tett, mintha nem hallaná az éjszakai csörgéseket, nem érezné az idegen parfüm illatát a zakóján, és nem látná át az egyre átlátszóbb, nevetséges magyarázkodásait.