— Miért kell ezt ezerszer elmondanom, Péter? Pénzre van szükségem! — csattant fel Vivien türelmetlenül, majd folytatta, immár élesebb hangon. — Miért húzod mindig az időt? Egyszerűen vegyél ki a közös számláról, és ne hebegj!
— Igaza van, Péter — szúrta közbe Gábor gúnyos félmosollyal. — Úgy viselkedsz, mint egy riadt nyúl. Egy egész üzlethálózat áll mögötted, a bankszámláid roskadoznak a pénztől. Igazán csurranhatna nekünk is egy kevés, kedves barátom.
Péter arca megfeszült.
— Vannak számláim, ez igaz, de nem azért, hogy eltartsalak benneteket, ti telhetetlen keselyűk! — vágott vissza ingerülten. — Hiteleket törlesztek, kötelezettségeim vannak. Éljetek úgy, ahogy tudtok!
— Nahát — Vivien gyors, sokatmondó pillantást vetett Gáborra. — Úgy látom, a papírjaid körül megint nincs minden rendben. Mint mindig.
Péter hirtelen mozdulattal fordult hátra, és felkapta a kávéscsészéjét a tálcáról, amelyet Anna még mindig a kezében tartott.
— És te, Anna? — szegezte neki a kérdést. — Te melyik oldalon állsz?
Anna nyugodt maradt, ajkán halvány mosoly jelent meg.
— Én a józan ész pártján vagyok — felelte halkan. — A kapkodás ritkán vezet jóra.
— Most már ő is osztja az észt — morogta Vivien. — Inkább hoznád végre a kávémat.
Anna lesütötte a szemét.
— Rendben, azonnal.
Ekkor Gábor váratlanul megszólalt:
— Péter, ne nézz így Annára, mintha ő lenne az ellenséged. Ebben a házban ő az egyetlen, akiben valóban meg lehet bízni.
Péter gúnyosan felhorkant.
— Megbízható? Mint egy öreg igásló, amelyik szó nélkül teljesíti a parancsot.
— Ne veszítsd el teljesen az emberséged — mondta Anna csendesen, minden erejével uralkodva magán.
— Emberség? — horkant fel Vivien, diadalmasan felszegve az állát. — Ne avatkozz a dolgainkba, és tartsd meg magadnak a bölcsességeidet.
Anna egy pillanatig hallgatott, majd váratlanul megszólalt:
— A legsötétebb éjszakát is hajnal követi.
Vivien látványosan forgatta a szemét.
— Micsoda cukormázas szöveg! Szinte émelyítő.
Néhány nap elteltével látszólag minden visszatért a megszokott kerékvágásba.
Pénteken, nem sokkal dél előtt, megérkezett Mária, ahogyan azt a lánya, Dóra előre jelezte. Anna részletesen körbevezette a házban: megmutatta a tágas nappalit, a hálószobákat, a pincehelyiségeket, majd az udvart és a kertet is. Mária alapos volt, minden apróságra rákérdezett, és Anna türelmesen, pontosan válaszolt. Mire az óra hármat ütött, a látogató távozott. Anna egyedül maradt a gondolattal: Minden a helyére kerül, csak ki kell várnom.
Az önbizalma napról napra erősödött. Továbbra is ő tartotta kézben a háztartást: takarított, főzött, és szó nélkül tűrte Vivien újabb és újabb kívánságait. Péter egyre ingerültebb lett; a gúnyolódások és a pénzügyi viták felemésztették a figyelmét.
— Anya, amint mindent előkészítettem, ott leszek — mondta Dóra határozottan telefonon.
— Egyelőre ura vagyok a helyzetnek — válaszolta Anna nyugodtan. — De maradj készenlétben.
— Bármikor indulok, csak szólj. Nem hagylak ebben a mocsárban — felelte a lánya elszántan.
— Köszönöm, kincsem — suttogta Anna, és valódi erőt érzett a szavak mögött.
Aznap este Péter, Vivien és Gábor a második emeleti házi moziszobában telepedtek le. Akciófilmet néztek, és alkohollal lazítottak. Anna előrelátóan több üveg sört hűtött be, valamint sajtot és felvágottat készített ki tálakra. Mielőtt felvitte volna az egészet, az egyik fogásba belekevert egy apró adagot abból a szerből, amelyet egy gyógyszertárban dolgozó ismerősétől kapott.
— Csak enyhe serkentő — magyarázta korábban a nő mosolyogva. — Fokozza az ingerlékenységet és a feszültséget.
Anna tisztában volt vele, hogy a három ember már így is ittas. Péter lobbanékony természete pedig elegendő volt ahhoz, hogy a legkisebb szikra is robbanást idézzen elő. Elég, ha egymás ellen fordulnak — gondolta, miközben gondosan elrendezte a tálcát.
— Hé, hozd már a rágcsálnivalót! — ordított ki Péter, amikor Anna megjelent az ajtóban.
— És nekem még egy jéghideg sört! — tette hozzá Vivien követelőző hangon.
— Itt van minden — mondta Anna halkan, és letette az asztalra az üvegeket és a tálakat.
Gábor, aki már erősen kapatos volt, szélesen elvigyorodott.
— Te aztán igazi őrangyal vagy, Anna. Mondd csak, miért vagy mindig ilyen csendes?
— Miért zavarna téged a hallgatásom? — felelte visszafogott mosollyal. — Mindenkinek megvan a maga szerepe.
— Szerep? — nevetett fel Vivien, majd nagyot húzott a söréből. — Az én dolgom, hogy szép legyek és szórakoztassalak benneteket. A tied pedig, hogy utánunk takaríts. Ne is tagadd!
— Nem a te feladatod ítélkezni — válaszolta Anna nyugodtan.
— Ugyan már — csapott az asztalra Péter. — Inkább igyunk tovább. Teljesen ki akarok kapcsolni.
Egy óra múltán az alkohol és a különleges adalék együttes hatása érezhetővé vált. Péter arca elvörösödött, tekintete nyugtalanul csillogott, mozdulatai kapkodóbbá váltak, és egyre ingerültebben kezdett reagálni a legapróbb megjegyzésekre is. A levegőben szinte tapinthatóvá sűrűsödött a feszültség, mintha egy láthatatlan szikra csak arra várna, hogy lángra lobbantsa a társaságot.