A megkönnyebbülés lassan szétáradt benne, miközben tudatosult: a kis, csendben véghez vitt mentőakció valóban lezárult.
Ekkor villant eszébe az ígéret, amelyet még Balázsnak tett. Meglepve tapasztalta, hogy sem szorongás, sem megfelelési vágy nem mocorog benne, amikor elővette a telefonját és tárcsázta a férfi számát.
– Réka? – szólt bele Balázs, hangja meglepett volt, kissé merev, hivatalos. – Történt valami?
– Nem, minden rendben – felelte nyugodtan. – A testvéred miatt kereslek. Felszabadult a szoba. Ha Benedeknek még aktuális, beköltözhet.
A vonal túlsó végén csend lett. Balázs szemmel láthatóan nem erre számított.
– Felszabadult? És… az a hölgy? – kérdezte bizonytalanul.
– A fiához költözött. Jól vannak, minden a helyére került. Mondd meg Benedeknek, hogy nálam vannak a kulcsok.
– Réka, várj egy percet… – torpant meg Balázs. – Figyelj, talán túl heves voltam akkor. Tudod, zaklatott voltam. Találkozhatnánk, megbeszélhetnénk? Elmehetnénk valahova…
Réka lehunyta a szemét. A sértő mondatok tisztán visszhangoztak benne. „Kövér. Ostoba. Senkinek sem kell.”
– Nem, Balázs – mondta halkan, de határozottan. – Akkor őszinte voltál, és ezért hálás vagyok. Maradjunk ennyiben. A kulcsokat Benedeknek a portán hagyom. Minden jót.
Nem várta meg a választ, bontotta a hívást. Furcsán könnyűnek érezte magát, mintha egy poros, rozoga szekrényt cipelt volna évekig, amit most végre kidobott. A helyén üresség maradt – de ez az üresség felszabadító volt.
Néhány nappal később ismeretlen szám villant fel a kijelzőjén.
– Réka? Jó napot, Kristóf vagyok – szólalt meg egy meleg, kissé zavart férfihang. – Anyával szeretnénk meghívni szombatra. Születésnapja lesz, és ragaszkodik hozzá, hogy ott legyen. Nagyon sokat jelent nekünk.
Réka zavarba jött, szabadkozott, hogy nem akar tolakodó lenni, de Kristóf kedves kitartása végül meggyőzte.
Szombaton hosszan állt a szekrény előtt. Először egy sötétkék, földig érő ruhát vett elő – visszafogott, karcsúsító darab volt. Balázs megjegyzései még fel-felbukkantak benne. Aztán hirtelen mozdulattal visszaakasztotta, és előhúzott egy élénk, virágmintás ruhát, apró csillogó kövekkel. Olyat, amilyet mindig is szeretett, csak eddig nem mert viselni.
Kristóf lakásában süteményillat és nevetés fogadta. Eszter arca kisimult, mintha éveket fiatalodott volna; a szeméből eltűnt a korábbi dermedt félelem, helyette békés, boldog fáradtság csillogott. Úgy ölelte át Rékát, mintha régi családtag tért volna haza.
Az asztal körül hamar oldódott a hangulat. Kristóf néhány barátja is érkezett a feleségükkel. Réka eleinte csendesen húzódott meg, de percek alatt bevonták a beszélgetésbe, újratöltötték a teáját, kínálták a pitével, és megdicsérték a ruháját.
Levente először távolabbról figyelte őt. Aztán odalépett, és komoly arccal a csuklóján csillogó karkötőt kezdte tanulmányozni. Réka levette, a kisfiú kezébe adta. Nem telt bele öt perc, Levente már az ölében ült, lelkesen mutogatta, hogyan gördülnek a gyöngyök, végül álmosan a vállára hajtotta a fejét.
– Nézd csak – kacsintott az egyik vendég Kristófra. – Úgy tűnik, Levente már menyasszonyt választott az apjának. Gyors döntés!
Nevetés futott végig az asztalon. Réka arca lángba borult. A karjában pihenő kis test melege azonban biztonságot adott. Észrevette Kristóf tekintetét magán.
Az a pillantás egészen más volt, mint amit Balázstól valaha kapott. Nem méricskélő, nem lekezelő. Inkább figyelmes és puha, tele hálával – azzal a csendes, mély érzéssel, amely idővel valami többé érhet. Egy nőre nézett így, aki visszaadta neki az édesanyját. Egy bátor, jószívű nőre.
Réka a mosolygó Kristófot figyelte, és arra gondolt: a vendégek tréfálkoznak ugyan, de minden viccben lapul egy szemernyi igazság. A gondolat új volt, félénk és izgató – mégsem riasztotta el. Sőt. Jólesett neki. Nagyon is.
Mert tetszett neki ez a kíváncsi tekintetű kisfiú. És ez a komoly, mégis gyengédségre képes férfi. És az a család is, amelybe váratlanul, mégis természetes egyszerűséggel fogadták be.