– Kisasszony, elejtette a pénztárcáját!
Réka megtorpant, majd hátrafordult. Egy nő állt mögötte. Első pillantásra hajléktalannak tűnt: zsíros, összecsomósodott haja volt, ruhája foltos és elnyűtt, a kezében pedig egy rozoga bevásárlókocsi. Mégis volt benne valami feltűnően szép. Az arca világos és kerek, apró, kissé pisze orral, nagy, babaszerű szemekkel. A kezében egy piros pénztárcát tartott. Réka azonnal felismerte – Márktól kapta tavaly szilveszterkor. Az édesanyja akkor rossz előjelnek nevezte az ajándékot. És valóban: február tizennegyedike után szakítottak.
– Köszönöm – mondta Réka, miközben átvette a tárcát a nő cserepes, szélcserzett kezéből. A körmei hosszúak és töredezettek voltak, mégis meglepően tiszták. Ez valami különös tiszteletet ébresztett benne. És az a tény, hogy a nő visszahozta a pénztárcát, amelyben nemcsak bankkártyák, hanem készpénz is lapult – a bankjegyek sarka kilátszott, lehetetlen volt nem észrevenni.
– Ne szomorkodjon miatta – jegyezte meg a nő halkan. – Fiatal még, lesz másik.
Réka elvörösödött. Néhány perce vesztek össze Balázzsal a parkolóban. Ő dühében kivágta a kocsi ajtaját, és elsietett. A csúszós aszfalton botladozva próbált meg egyensúlyozni a magassarkújában, így fel sem tűnt neki, hogy a pénztárca kicsúszott a zsebéből. Nem alaptalanul mondogatta Balázs, hogy szétszórt – ebben volt igazság.
– Tényleg köszönöm – motyogta, majd kivett egy tízezer forintost, és a nő felé nyújtotta.
Az nem tiltakozott.
– Nagyon kedves vagy, aranyom.
Ahogy jobban megnézte, Réka azon tűnődött, hogyan kerülhetett utcára egy ilyen arcú ember. Talán ital… – villant át rajta. Lehet, hogy hiba volt pénzt adni. Vesz majd belőle valami olcsó szeszt, elalszik egy padon, és megfagy. Nem érzett alkoholszagot, inkább dohos ruha és mosdatlan test szaga lengte körül. De a kétely ott motoszkált benne.
A nő mintha meghallotta volna a gondolatait.
– Tudom, nem festek valami fényesen – mondta nyugodtan. – Az élet kiszámíthatatlan. Soha nem tudhatod, holnap mi vár rád.
Réka később sem tudta volna pontosan megfogalmazni, mi késztette arra, amit ezután tett. Sajnálat? A Balázzsal való veszekedés utáni dac? Vagy egyszerűen a vágy, hogy végre jót cselekedjen? Egy hét múlva Balázs testvére érkezett hozzájuk, és Réka már megígérte, hogy átadja neki azt a szobát, amely nemrég üresedett meg az albérletében.
– Van egy külön szobám egy kollégium jellegű házban – szólalt meg hirtelen. – Ha szeretné, meghúzhatja magát ott egy ideig. Amíg rendbe nem jönnek a dolgai.
Ahogy kimondta, valami jótevőnek érezte magát. A nő tekintetében azonban nem hálát látott, inkább óvatosságot.
– Miért tennél ilyet értem? – kérdezte.
Réka vállat vont.
– Úgyis üresen áll.
A nő hosszasan nézte őt, szinte fürkészve. Réka közben egyre jobban fázott. Úgy öltözött, hogy autóból autóba száll majd, nem gyalogol a hidegben; a vékony harisnyán keresztül csípte a lábát a fagy.
– Rendben – bólintott végül a nő. – De fizetni nem tudok.
– Nem is kell.
– Eszter.
– Réka.
Busszal mentek. Réka ekkor tapasztalta meg először, milyen lehet láthatatlanul kitaszítottnak lenni. Az utasok látványosan arrébb húzódtak tőlük, egy asszony pedig még a sofőrnek is szólt, hogy tegye ki őket. Eszterből valóban kellemetlen szag áradt. Amint megérkeztek, Réka első dolga volt a zuhany felé terelni.
A szoba barátságos volt: saját fürdő, kis főzőlap, külön mosdó. A szekrényben Réka régi ruhái sorakoztak. Magasságban hasonlítottak egymásra, de Eszter jóval vékonyabb volt. Réka tinédzserkora óta XL-es méretet hordott, és bármennyire próbált lefogyni, sosem járt sikerrel.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg óvatosan, amikor Eszter már tisztán, Réka régi köntösébe burkolózva ült az ágy szélén. A teáscsészéből felszálló gőz megülte a levegőt.
– Azt, hogyan jutottam ide? Az utcára?
– Igen.
Eszter belekortyolt a teába, majd maga elé meredt.
– Amikor a fiam kilencéves volt, elhagytam a családomat. Egy másik férfi miatt. Tudom, ezért sokan elítélnének. Talán te is. De abban a házasságban egyszerűen nem kaptam levegőt.