Anita nem próbált higgadt maradni. Ordított, az asztalra csapott, és Nórát vádolta mindazzal, ami a kapcsolatuk romjai között maradt. Árulónak nevezte, azt hajtogatta, hogy szétzilálta az életüket, hogy elvette tőle azt, ami az övé volt.
– Elraboltad tőlem! – zokogta, miközben a könnyeit nyelte.
Nóra nem emelte fel a hangját. Nyugodtan, szinte fáradt szelídséggel felelt:
– Nem vettem el senkit, Anita. Ő döntött úgy, hogy elmegy.
Egy rövid szünet után hozzátette:
– És nem valakihez ment. Tőled ment el.
A szavak nem voltak élesek, mégis súlyosabban estek, mint bármilyen kiabálás.
– Néha az ember azért lép ki egy kapcsolatból, mert már nem bírja tovább a rácsokat – mondta halkan. – Még akkor sem, ha azok aranyból vannak.
Ezután Anita többé nem kereste.
Balázs viszont egyre gyakrabban tűnt fel Nóra ajtajában. Eleinte csak beugrott egy kávéra, leültek egymással szemben, és óvatosan beszélgettek, mintha még mindig attól tartanának, hogy túl nagy zajt csapnak a saját boldogságuk körül.
Később már nem sietett haza. Ott maradt vacsorára. Aztán éjszakára is.
Egy nap megjelent a fürdőszobában egy második fogkefe. Nem sokkal később egy váltás ing a szekrényben. Végül kulcs került a zsebébe. Nem volt ünnepélyes költözés, nem cipeltek dobozokat látványosan – Balázs egyszerűen csak egyre inkább ott volt. Mintha mindig is a lakás részét képezte volna: a reggeli kávé illatában, az esti beszélgetések csendjében, a nevetésben, amely váratlanul töltötte meg a konyhát.
Nóra nem ígért örökkét. Nem beszéltek nagy szavakról, nem szőttek távoli terveket. Csak annyit adott, amije volt: közös reggeleket, őszinte mondatokat, egymásra figyelő estéket.
Néha figyelte, ahogy Balázs az újság fölé hajol a kanapén, homlokán a megszokott, koncentráló ránccal. Ilyenkor átfutott rajta a gondolat: nem tudja, meddig tart ez az egész. Nem látja a végét, sem a biztos jövőt.
De egyvalamit biztosan érzett.
Most nyugalom van benne.
És ez a csendes béke számára felért egy ünneppel.