…több tízezer forinttal megdobva az összeget. Balázs ceruzát vett elő, magabiztos mozdulattal húzott át sorokat, és közben végig úgy beszélt, mintha régi rend lenne közöttük, amit csak most vettek fel újra, pontosan ott, ahol évekkel ezelőtt abbahagyták.
A végösszeg így hirtelen több mint negyvenezer forinttal lett kevesebb.
— Így írd alá — mondta Balázs, miközben még egyszer végigsimította a papírt. — Ezek nélkül. Nyugodtan. Senkinek nincs joga rád sózni plusz tételeket, ha nemet mondasz.
A hangja könnyed volt, szakmailag magabiztos, de közben újra meg újra Nórára pillantott. Pontosan úgy, mint régen, az iskolában: mintha folyamatosan ellenőrizné, jól van‑e, nem feszélyezi‑e a helyzet.
A harmadik csésze tea után a számok lassan háttérbe szorultak, és észrevétlenül személyesebb vizekre sodródtak.
— És… család? — kérdezte Nóra, félretolva a jegyzetfüzetet. — Feleség, gyerek?
— Volt házasság — vont vállat Balázs egy félmosollyal. — Két éve vége. Nem volt balhé, csak elfáradtunk egymás mellett. Te?
— Elváltam — felelte. — Nemrég. Ott viszont volt minden: ügyvédek, idegek, csatatér.
— Mintha láttam volna egy hirdetményt a lépcsőházban… bírósági tárgyalásról. A vezetéknév ismerős volt. Ugye nem Levente?
Nóra bólintott.
— Már lezárt ügy. Csak maradt egy nyitott szál. Az anyja.
— Nyitott szál… — Balázs felkapta az asztalon heverő papírcsövet, és távcsőnek használta. — Célpont azonosítva!
Nóra olyan hangosan nevetett fel, hogy a pultnál álló barista elejtett egy kanalat.
A visszatérő látogató
Egy héttel később, Balázzsal való találkozásuk után Nóra otthon ült, és egy határidős jelentést próbált befejezni, amikor hirtelen dörömbölés hallatszott az ajtón.
— Sürgős kézbesítés! — kiáltott be valaki kintről.
Amikor ajtót nyitott, azonnal megfeszült. Melinda állt ott, keserűcsokoládé‑színű kabátban, kezében egy nehéz dobozzal. Mögötte Levente toporgott, gyűrögette a sapkáját, szeme vörös volt.
— Mit akarnak? — kérdezte Nóra köszönés nélkül.
— Mi csak… — kezdte Melinda, majd letette a dobozt a küszöbre. — Levente holmija. Ami nálam maradt. Vidd el, nincs hol tárolnom.
— Jó estét — mondta Nóra szárazon. — Ilyesmire futárszolgálatot szokás hívni.
— Ne okoskodj. Nem ezért jöttem — vágta rá Melinda, és már lépett is befelé, mintha hívás nélkül is ez lenne a dolga.
— Álljon meg! — próbálta Nóra útját állni.
Levente némán állt, mintha elnémult volna. Melinda végignézett az előszobán, fintorgott.
— Semmi sem változott. Leharcolt minden. Én viszont döntöttem: eladom a lakásomat, és veszek egy kisebbet közelebb hozzátok. Egyedül maradtam, a nyugdíj semmi, a hitel meg nem melenget. Ki segítsen, ha nem a fiam? Hiszen család vagytok.
— Már nem vagyunk azok — felelte Nóra higgadtan. — A lakása a maga tulajdona. Amit kezd vele, az az ön dolga.
— Az én dolgom? — Melinda összeráncolta a homlokát. — Ne felejtsd el, tanú vagyok. Beadhatok rendkívüli fellebbezést. Bizonyítani tudom, hogy Levente részt vett a felújításban. A bíróság újranyithatja az ügyet.
— Részt vett? — Nóra közelebb lépett, combjával meglökve a dobozt. — Még egyszer: semmit nem fizetett bele. Ezt a bíróság is megállapította.
— Majd előkerítek új bizonylatokat! — emelte fel a hangját Melinda. — A bankból ki lehet kérni minden kivonatot évekre visszamenően!
Levente megragadta az anyja karját.
— Anya, elég. Véget ért.
— Hallgass! — csattant fel. — Ez a nő kidobott téged az utcára!
Nóra lassan vett egy levegőt, majd előhúzta a telefonját, és bekapcsolta a hangrögzítőt.
— Folytassa csak — mondta nyugodtan.
Melinda megdermedt, amikor meglátta a piros felvételjelzőt.
— Te kis… — kezdte, de ekkor megszólalt a kaputelefon.
Balázs hangja töltötte be az előszobát:
— Nóra, én vagyok. Feljöhetek?
— Gyere fel — válaszolta, le sem véve a szemét Melindáról.
Egy perccel később Balázs ott állt az ajtóban, munkáskabátban, derékán mérőszalaggal. Látszott rajta, hogy egy helyszíni szemléről esett be.
— Jó estét — biccentett mindenkinek. — Valami gond van?
— Van — fordult felé Nóra. — Újabb perrel fenyegetnek.
Balázs felvonta a szemöldökét.
— Már jogerősen lezárt ügyben? Polgári perrendtartás, 134. paragrafus. Az ilyen beadványt a bíróság vizsgálat nélkül visszautasítja.
Melinda hátrébb lépett.
— Maga kicsoda?
— Költségvetési mérnök, műszaki jogi tanácsadó — felelte Balázs, lehúzva a kesztyűjét. — És a tulajdonos régi ismerőse.
— És az mit számít? — szólalt meg idegesen Levente.
— Annyit, hogy maguk futottak bele zsákutcába — mondta Balázs higgadtan. — Az ítélet megszületett, a határidők lejártak. Bármilyen új papír csak papírhulladék.
A csend sűrűn telepedett rájuk. Melinda felkapta a dobozt, Leventének nyomta.
— Menjünk. Ezek a falak nem érnek ennyi idegeskedést.
— Anya…
— Indulj!
Kiléptek. Az ajtó becsapódott.
Csattanás – majd csend
Nóra mozdulatlanul állt. Balázs közelebb ment, megfogta a kezét.
— Erősebb vagy, mint gondolod.
— Belefáradtam abba, hogy mindig erős legyek — suttogta.
— Néha lehet támaszkodni is valakire — mosolygott rá ferdén. — Én például egész strapabíró vagyok. Garanciával.
Nóra felnevetett. Először hosszú hónapok óta úgy, hogy nem volt benne keserűség.
— Iszunk egy teát? — kérdezte halkan.
— Csak ha jár hozzá gyömbéres keksz.
— A gyömbéres keksz szent dolog.
Az utolsó négyzetméter
Tavasszal, amikor a radiátorok végleg kihűltek, Nóra és Balázs kivitték az előszobából Levente sötét dobozát. Letették a szemetesek mellé. Semmi fontos nem volt benne: pár póló, egy öt évvel ezelőtti újság, és az a bizonyos távirányító elemek nélkül.
Balázs beledobta a kukába.
— Egy fölösleges négyzetméterrel kevesebb az életedben.
Nóra felnézett a házra, az ablakára, ahol az aloe még mindig élt, túlélve minden vihart.
— És egy szükségessel több — mondta, és megszorította Balázs kezét.
Bent a nagymama régi órája éppen hetet ütött. Ketyegés. Ennyi. Vége.
Odakint május illata keveredett friss levelekkel és új lehetőségekkel. Odabent pedig ott volt az az érzés, amiért az emberek lakást vesznek, pereskednek, vitáznak: az otthon.
Nóra lakása végre nem csatatér volt. Hanem kiindulópont. Egy új fejezethez, amit már együtt írnak meg — idegen edények és műanyag szekrények nélkül.
Vége.