— Ezek kulcsok — mondta Nóra halkan, de metsző hangsúllyal. — Az önöké voltak. Kérem, adja vissza őket. Ha nem, kicseréltetem az összes zárat.
Melinda arca egy pillanat alatt megkeményedett.
— Nincs jogod ilyet tenni!
— Dehogynem. Ez az én lakásom.
— Levente itt él! Ő a fiam!
— Ő igen. De maga nem az én családom — felelte Nóra minden érzelem nélkül.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Levente.
— Mi folyik itt? Mi ez a cirkusz?
— Levente — szólalt meg Nóra nyugodtan, szinte fáradtan. — Mondd meg őszintén. Te költözöl az anyádhoz? Vagy ő hozzád?
Levente megtorpant. A tekintete ide-oda cikázott, mintha a plafonon keresné a választ.
— Hát… érted… Nóri… ő egyedül van… — hebegte végül.
Nóra bólintott. Nem volt benne szemrehányás, csak lezárás.
— Értem. Teljesen világos.
Megfordult, és bement a hálóba.
Tíz perc sem telt el, amikor visszatért, egy közepes méretű bőrönddel a kezében.
— Ez most meg micsoda? — kérdezte Melinda élesen.
— Ez az, amivel elmentek. Ma. Azonnal. Nem viccelek. Ha nem, hívom a rendőrséget.
Melinda lassan felállt, és megvetően végigmérte.
— Azt hiszed, majd megsajnál valaki? Ugyan már. Te csak egy hideg szívtelen nő vagy.
— Nem — felelte Nóra higgadtan. — Én a tulajdonos vagyok. Maga pedig vendég. — Odalépett a kaputelefonhoz, és megnyomott egy gombot. — Öt percük van. Utána hivatalosan intézem.
A konyhában csak az óra maradt. A régi, nagymamától örökölt falióra. A ketyegése most szinte kiabált a csendben.
Nóra az ablaknál állt. Hosszú idő óta először érezte azt, hogy valóban otthon van.
A saját otthonában. Idegen szagok nélkül. Káposztás nejlonzacskók nélkül. Megjegyzések, beleszólások és mások véleménye nélkül.
Csak a saját lélegzete volt jelen. A saját világa.
És a joga — létezni. Egyszerűen csak lenni.
Két héttel azután, hogy Levente elment, egy este furcsa zajokra lett figyelmes a lépcsőházból. Valaki feszegette a postaládát.
Nóra a konyhában ült, mandarint hámozott, és hallgatózott. Aztán felállt, ajtót nyitott, és Melindát pillantotta meg.
— Mit csinál a postaládámmal? — kérdezte szárazon.
— Nem tudtam, hogy a tiéd — válaszolta az asszony teljes nyugalommal. — Levelem jött. Leventétől. A régi címre. Hiszen itt lakott. Gondoltam, beugrom érte.
— Maga normális?
— Ne beszélj így az idősebbekkel — felelte Melinda jeges hangon. — Jogom van itt levelet kapni.
— Csak akkor, ha ide van bejelentve. De nincs. És hál’ istennek nem is lesz.
Melinda elfordult, majd végignézett az ajtón. Az új zár fényesen csillogott.
— Szóval tényleg kicserélted. Hát jó. Tudod, kislány, aki zárakat cserél, az előbb-utóbb egyedül kapargatja majd az életét.
— Aki meg más lakását rendezi be kéretlenül, az végül műanyag szekrények és fazekak között él, amiket senki nem kért tőle — vágott vissza Nóra.
Ugyanezen a napon csörgött a telefonja. Egy közjegyző hívta. Lágy, tárgyilagos hangja volt, mint egy régi film orvosáé.
— Nóra Viktória, ön volt az egyetlen örökös, igaz? A végrendelet alapján?
— Igen. Miért kérdezi?
— Beérkezett hozzánk egy kérelem. Az örökség megtámadására. A volt férje részéről. Levente András Glusko. Használati jog elismerését kéri az ingatlanra.
Nóra majdnem elejtette a telefont.
— De hát nincs ide bejelentve! És a lakást már a házasság előtt örököltem!
— Tudjuk. Ennek ellenére keresetet nyújtott be. Azzal érvel, hogy életvitelszerűen itt lakott, részt vett a háztartásban, és tanúi is vannak arra, hogy hozzájárult a közös élethez. Azt próbálja bizonyítani, hogy közös vagyonnak minősül.
— Ő… bocsánat… mit szív?
— Ezt ön dönti el. De azt tanácsolom, azonnal keressen ügyvédet.
Nóra képtelen volt felfogni. Levente, az ő Leventéje, aki mindig sodródott, mint a fűszál a szélben, most jogi támadást indított ellene?
Igen. Megtette.
Az első, még előkészítő tárgyaláson Levente le sem nézett rá. Egy vékony, szemüveges nő állt mellette. A jogásza. Magánpraxis.
— Te ezt komolyan gondolod? — kérdezte Nóra a lépcsőházban, amikor utolérte.
— Miért ne? — vont vállat Levente. — Most nincs hol laknom. Itt éltem. Sokáig. Évekig.
— Ettél. Feküdtél a kanapén. Sört hoztál és szétdobált zoknikat. Ez volt a hozzájárulásod.
— A bírónak más lesz a véleménye — felelte fagyosan. — Nekem is vannak jogaim.
— Milyenek?
— Nem hagyom, hogy hajléktalan legyek. Öt évet adtam az életemből.
Nóra felnevetett.
— Adtál? Te? Te mikor adtál bárkinek bármit? A távirányító elemein kívül?
Levente eltorzult arccal állt, de nem válaszolt.
Este felhívta a barátnőjét, Rékát. Réka nagy darab nő volt, szókimondó, és túl sok mindent látott már. Háromszor vált el. Volt férje rendőr, rakodómunkás és könyvelő is. Mindegyik házasság botrányosan végződött.
— Szóval beperelt? — kérdezte, miközben előhúzott egy üveg száraz bort a táskájából.
— Igen. Bosszúból.
— Ugyan. Az ilyenek nem bosszúból perelnek, hanem mohóságból. Rájött, hogy vége, és most kapálózik. Van ügyvéded?
— Még nincs.
— Tudok egyet. Nekem még Balázstól is kiszedte a gyerektartást. Balázstól! Pedig az már az erdőbe is elszökött volna.
Három nappal később Nórának ügyvédje volt. Bajuszos, komor férfi, hosszú kabátban, olyan hanggal, mintha egész életében személyesen perelte volna az igazságszolgáltatást.
— Nehéz ügy lesz — mondta az első percben. — Levente a tényleges együttélés elismerésére játszik. Ha bizonyítja, hogy részt vett a felújításban, számlákban, közös vásárlásokban, a bíróság akár neki is kedvezhet.
— De semmit nem csinált!
— Akkor ezt kell alátámasztani.
— És ha hozza az anyját tanúnak?
— Hozni fogja. És azt mondja majd, hogy a fia mindent egyedül intézett, maga pedig csak utasított. Ismerem a típust.
— Ha vannak fotóim róla, ahogy egész nap a kanapén hever?
— Jó kezdet. De még jobbak a blokk- és számlamásolatok. Ha minden az ön nevén van. És tanúk. Ki járt maguknál? Szomszédok? Barátok?
Nóra bólintott.
— Igen. És van még valami… egy felvétel.
— Milyen felvétel?
— Amelyen az anyja azt mondja, hogy ez a lakás az enyém, és hogy én mindent egyedül csinálok.
Az ügyvéd lassan felvonta a szemöldökét.