Amikor Nóra megörökölte a lakást a nagymamájától, abban a pillanatban úgy érezte: megérkezett. Nem a belvárosban volt, a ház sem számított újnak, de a falak tartották a meleget, a terek ismerősek voltak, és a konyha pontosan az, ahol gyerekként almát szeleteltek neki, és kamillateát itattak vele, amikor fájt a torka. Ez a hely nemcsak négy fal volt, hanem emlékekkel teli menedék.
Felújított. Nem hivalkodóan, inkább szívvel. Meghagyta a nagymama régi falióráját, a kopott fotelt és azt a bizonyos állólámpát a kifakult búrával, amit senki kedvéért nem volt hajlandó kidobni. Ahogy az emlékeket sem.
A férje, Levente, mindenre bólogatott. Vállat vont, a kezében forgatta a sörösdobozt, és rendszerint csak annyit mondott:
— Csináld, ahogy jónak látod. Nekem elég, ha hideg a sör és működik a tévé.
Nóra eleinte azt hitte, viccel. Később értette meg, hogy nem. Levente valóban nem szólt bele semmibe. Főleg akkor nem, ha róla volt szó.
Aztán újra megjelent az életükben Melinda.
Az anyósa.
Az első látogatásra alig egy héttel a beköltözés után került sor. Előzetes telefon nélkül. Sütemény nélkül. Erős parfümfelhővel és műanyag szatyrokkal, amelyekben érthetetlen módon lábasok lapultak.
— Na, gyermekeim! — jelentette ki, kabátját le sem véve, miközben máris lehuppant a konyhaasztalhoz. — Hát… mondjuk úgy… meghitt kis fészek. De hol a tévé? Én nagyobb képernyőhöz vagyok szokva.
— A nappaliban van — felelte Nóra, összeszorított ajkakkal.
— Persze, persze. Minden ilyen… nyugatias nálatok. Csak hát függöny az nincs, és ez az előszőnyeg… ki választotta?
— Én — vágta rá Nóra.
— Ó, értem — legyintett Melinda, miközben felállt. — A lényeg, hogy a fiam jól érezze magát. Ugye, Levente?
— Aha — morogta Levente, a hűtő ajtaját maga elé húzva.
Az első fél évben Nóra tűrt. Mert „hiszen az anyja”. Mert „egyedül van”. Mert „ne légy már ilyen érzékeny”.
Melinda hatvanhárom éves volt, piacról piacra járt, mint egy felhúzott rugó, mindent jobban tudott, és egyetlen mondata is elég volt ahhoz, hogy bárkit a szívroham szélére sodorjon.
— Gondolkodtam rajta — jelentette ki egyszer —, át kéne alakítani a lakást. Leventének dolgozószoba kell. Férfi. Nem tengődhet itt a nappaliban, a nagymamás lomok között.
Nóra elsápadt.
— Ezek nem lomok. Ezek emlékek. Ez az én lakásom.
— Ugyan már, kislány — legyintett Melinda. — Most már családi otthon. Levente a férjed, én az anyja vagyok. Szóval beszéljük meg, mi lenne mindannyiunknak kényelmes.
— Mindannyiunknak? — kérdezett vissza Nóra, miközben émelygés kúszott fel benne.
Az éjszakai beszélgetésnél Levente megint hallgatott.
— Komolyan azt gondolod, hogy az anyád döntheti el, mi hova kerüljön ebben a lakásban?
— Ugyan már, Nóra… csak segíteni akar.
— Kinek?
— Nekünk.
— Ez nem „mi”. Ez én vagyok. Itt nőttem fel. A nagymamám hagyta rám. Az én konyhám, az én folyosóm, és még az a rohadt fotel is az enyém, amit ő „szörnyű, ósdi vacaknak” nevezett!
Levente felállt, bevonult a fürdőbe, és rácsapta az ajtót.
A következő lépés a szekrény volt. Pontosabban az az új ruhásszekrény, amit Melinda egy szombat reggelen hozatott.
— Melinda, miért hozatta ide ezt? — kérdezte Nóra, miközben a két szállító félrelökte a régi családi könyvespolcot.
— Leventének kell hely az ingjeinek. Gondoskodtam róla, hogy normálisan éljetek. Siralmas itt minden, csak ez a sok nagymamás holmi.
Nóra ösztönösen elővette a telefonját, és elindította a felvételt.
— Ez az én lakásom. Nincs joga bármit idehozni az engedélyem nélkül.
— Ne légy már nevetséges! Amint férjnél vagy, minden közös. Van házassági szerződésetek? Nincs? Akkor ne okoskodj!
Melinda intett a rakodóknak:
— Sarokba vele. A könyvek meg zsákba. A fiam majd kiviszi vidékre. Vagy mehetnek a papírgyűjtésbe.
Amikor Melinda elment, maga után hagyva a gyöngyvirágos dezodor szagát, a fülcsengést és két zacskó savanyú káposztát, Nóra az ablakpárkányra ült, és sírni kezdett. Nem zokogott. Csak ült, mintha belül elszakadt volna valami, és némán folytak a könnyei.
Levente este érkezett meg. Fülhallgatóval, rágózva.
— Miért vagy ilyen morcos?
Nóra ránézett.
— Holnap elviszed a szekrényt. A könyveket visszateszed. Vagy elmegyek innen.
Levente megvonta a vállát.
— Ne csináld már. Anyám jót akart. Te mindig mindent túlbonyolítasz. Neked olyan a természeted… tudod.
— Milyen? — Nóra felállt. — Milyen a természetem?
— Hát… olyan, mint a nagymamádé. Kemény.
— Nem, Levente. Nekem van gerincem. Neked meg nincs.
Levente kiment, most hangosabban csapva be az ajtót.
Másnap Nóra ügyvédhez ment.
A helyzet egyértelmű volt. A lakás az övé. Ajándékozási szerződés. A házasság előtt. Levente nincs bejelentve. Nem tett bele pénzt. Egy fillért sem. Egy szöget sem.
Az ügyvéd vidám volt, kopaszodó, bajuszos.
— Inkább pszichológusra lenne szüksége, nem jogászra — jegyezte meg. — De jogilag teljesen rendben van. Úgyhogy… nyugodtan elküldheti őket melegebb éghajlatra. Vagy írhatunk egy felszólítást. Mit szól hozzá?
Nóra mosolygott. Napok óta először.
Két nappal később Melinda ismét megjelent. Kulcsokkal.
Nóra úgy nézett rá, ahogy az ember egy csótányra néz a hófehér terítőn.
— Maga miért nem dolgozik? — kérdezte Melinda, miközben lerúgta a csizmáját.
— Este van műszakom.
— Aha. Akkor foglalkozzon a dolgával. Hoztam élelmiszert. Ja, és por van a sarokban. Teljesen elhanyagolta a háztartást. Levente panaszkodik.
Nóra szó nélkül bement a szobába, elővett egy dobozt. Rá volt írva: „Kulcsok”. Kivette belőle a másolatokat, és némán az asztalra dobta.
— Ez meg micsoda? — kérdezte gyanakodva Melinda.