A lámpa fénye tovább siklott, egészen oda, ahol apró testek mocorogtak egymáson: néhány kölyökkutya kuporgott a poros sarokban.
— Hadd mutassam be, Olivér — szólalt meg Lilla halkan. — Ő Zorka. A szüleid kutyája… pontosabban az a kutya, akit megvertek, majd ide hajítottak, hogy pusztuljon el. Egy nap erre vitt az utam, meghallottam a nyögését. Benéztem, és ott feküdt. Nyilván „lejárt az ideje”. Amikor kiderült, hogy kölyköket vár, megszabadultak tőle. Pont úgy, ahogy tőlünk is, nem igaz? Megcsinálták a felújítást, aztán jött az üzenet: kifelé! „Nincs már rátok szükség, gyerekek!”
A hangja megremegett, de folytatta.
— Az anyád minden egyes nap lejött ide, amíg te hajón voltál. Zsémbelt, panaszkodott, és állandóan azt hajtogatta, alig várja, hogy elköltözzünk. Aztán amikor meglátta a kutyát… felkapott egy botot, és rátámadt. Azt mondta, ha nem tüntetem el az ebet, engem tesz ki az utcára. Így hoztam ide Zorkát. Etettem őket, titokban. Úgy, hogy anyád meg ne lássa, mert tudtam, mire képes.
Olivér közben lehajolt, megsimította Zorka fejét, de egy szót sem szólt. Szégyen kavargott benne: majdnem saját kezével tette tönkre a házasságát. Fájt neki Lilla sorsa, amiért egyedül kellett mindezt átélnie. És megsajnálta a kutyát is, amely most bizalommal, szinte könyörögve nézett fel rá.
— Vedd fel a kölyköket — mondta végül határozottan. — Én viszem Zorkát. Hazavisszük őket.
Karjába emelte a kutyát, megvárta Lillát, majd eltökélten elindultak. Lilla mosolygott, miközben négy apró kölyköt szorított a mellkasához.
Az udvarban azonban már ott állt Olivér anyja, mintha előre megérezte volna, mi készül.
— Miért hoztátok ide ezt a dögöt?! — csattant fel. — Megmondtam neked, Lilla, hogy ez az állat nem lépheti át a küszöböt!
Olivér előrelépett, hangja éles volt, mint a kés.
— Elég volt, anya! — mordult rá. — Holnap elköltözünk, már mindent elintéztem. Most pedig menj be! Amíg itt lakom, nem ordítozol, mert kiraklak! Elegem van a mérgedből. Mit ártott neked ez a kutya? Vagy a feleségem az baj, mert nem adunk pénzt? Ti apával így is jól éltek! Nekem nincs jogom családot alapítani? Menj, reggel beszélünk!
Másnap már az utolsó dobozokat pakolták. Olivér nem hiába járt korábban ügyeket intézni: házat keresett, hogy megvegye. Talált is egyet, a szomszéd faluban, jó messze a rokonságtól.
Az anyja még befutott, ezúttal kevésbé harciasan. Felajánlotta, hogy megvehetik tőlük a nagymama roskatag házát. Olivér azonban, okulva a múltból, nemet mondott.
— Köszönöm, de nem. Az a ház csak feszültséget hozna. És hozzánk se gyere, anya. Elég kárt okoztál.
A kutyát és a kölyköket is magukkal vitték. Amikor a kicsik megerősödtek, a környékbeliek örökbe fogadták őket. Egyet tartottak meg: a legélénkebbet, a legcsibészebbet. Vidám volt, igazi jelenség. Ahogy felnőtt, hűséges társsá és éber őrzővé vált — különösen akkor, amikor megszületett a fiuk, akinek árnyékként követte minden lépését.