„Hogy leszek nélküled, Olivér…” – Lilla Farkas remegő hangon suttogta, miközben férje szemét kereste, és könnyeit próbálta visszatartani.
Olivér Kozma elfordult. Nem volt ereje kimondani az igazságot a friss feleségének: a szülei határozottan közölték, hogy tél előtt ki kell üríteniük a házat. Őt magát is váratlanul érte a döntés, nem számított ekkora keménységre tőlük.
Lillával minden mesébe illően indult. Egy hosszú fuvar után hazafelé tartott, de megállt egy kikötővárosban. A tengerparti kisvendéglőben dolgozó pincérlány csendes bája azonnal rabul ejtette. Amikor szóba elegyedtek, mintha megszűnt volna körülötte a világ. Lemondta a jegyét, másik időpontra váltotta, csak hogy még néhány nappal tovább maradhasson mellette.
Lilla szinte azonnal viszonozta az érzéseit. Láthatatlan kötelék fonódott közéjük, amely összekapcsolta a szívüket. Egyszerű volt, nem követelőzött, nem csinált jeleneteket. Kissé szomorkás, hallgatag teremtés volt, de Olivér mellett mintha kivirágzott volna.
Alig telt el egy hónap, amikor megkérte a kezét. Gyűrűt is vett. Lilla meglepődött, zavarba jött.
– Ha mégis meggondolnád magad, bármikor visszaléphetsz – mondta Olivér halkan. – Nem foglak kényszeríteni semmire. De esküszöm, mindent megteszek, hogy boldogok legyünk.
A lány bizonytalanul bólintott. Olivér úgy érezte, nincs nála szerencsésebb férfi a világon.
Hazavitte Lillát, összeházasodtak, és beköltöztek a szülőkhöz. Azok persze megdöbbentek – a fiuk egy fuvarról feleséggel tért vissza –, de az új menyasszonyt végül szívélyesen fogadták.
Ez az együttélés azonban nem tartott sokáig.
– Ne haragudj, fiam – kezdte az anyja –, de a te Lillád valahogy… furcsa. Mintha meg se hallana, mindig az ellenkezőjét csinálja annak, amit mondok. Nem férünk meg egy fedél alatt. Nektek külön családotok van, mi meg itt élünk egymás nyakán. Vegyétek birtokba a nagymama házát, költözzetek oda, és rendezzétek be a saját életeteket.
Olivér nem vitatkozott. A fiatal feleségéért még a munkáját is lecserélte: helyben vállalt állást, lemondva a hosszú utakról. Számára Lilla volt a legfontosabb. Hogy nem tűrte az anyja hangos, parancsoló stílusát, azt teljesen megértette.
Lilla sem ellenkezett. Amikor Olivér azt mondta, költöznek, összepakolt, és vele tartott. A régi ház azonnal megtetszett neki: tágas volt, világos, a közelben patak csörgedezett, a szomszédok pedig messze laktak. Amit tudott, kitakarított, kimeszelt. Olivér közben javítgatott: új tetőt rakott, padlót cserélt, kerítést húzott, sőt még egy kis fürdőházat is felépített. Lépésről lépésre alakult ki az otthonuk.
Lilla sosem kerülte a munkát. Festett, sarat dagasztott, segített mindenben. Ránézésre senki nem mondta volna meg róla, hogy városi lány. Úgy mozgott a faluban, mintha mindig is ott élt volna, természetesen, magabiztosan.
A település ugyan nagy volt, de főként idősek lakták. Lilla mindenkivel kedvesen szóba elegyedett, mosolygott, segített, ahol tudott. Meg is szerették hamar – kivéve Olivér édesanyját. Ő ellenségesen méregette a menyét. Senki sem értette, miért. Elég volt egy látogatás, máris kioktatás és alaptalan szemrehányás következett: semmi sem volt jó neki, sem Lilla ruhája, sem a viselkedése, és ez a feszültség egyre csak nőtt, baljós előérzetet hagyva maga után a következő események előtt.