A feszültség nem csillapodott, sőt, újabb ürügyekkel mérgezte tovább a mindennapokat: hol a leves lett túl sós, hol az udvar nem volt rendesen felsöpörve. Lilla bármit tett, sosem volt elég.
Amikor Olivér végre befejezte a ház felújítását, az anyja minden átmenet nélkül elé állt egy váratlan döntéssel.
– Ültünk, gondolkodtunk, és elhatároztuk – kezdte ridegen. – Ezt a házat el kell adnunk. A nagymamád hagyta ránk, tehát jogunk van rendelkezni felette.
– De anya, akkor hová menjünk? – kérdezte Olivér döbbenten. – Minden pénzt, amit a fuvarokkal kerestem, ebbe a házba öltem. Most komolyan azt akarod, hogy a saját fiam az utcára kerüljön?
– Te visszajöhetsz hozzánk – vont vállat az asszony. – A feleségeddel viszont oldjátok meg, ahogy akarjátok. Őt ide ne hozd. Tél előtt van még időtök, utána nem érdekel: eladjuk.
Olivér erről egy szót sem szólt Lillának. Nem akarta felzaklatni. Magában mérlegelt, majd elhatározta, hogy visszamegy a régi munkájához. Tudta, hogy fájdalmas lesz a különlét, de pénzt kell gyűjtenie, hogy saját otthonuk lehessen. Korábban mindent a szüleinek adott, magára alig költött – most keserűen bánta. Ha félretesz, nem kellene magára hagynia a feleségét.
Lilla természetesen tiltakozott. Könnyek között kérlelte.
– Hiszen így is jól élünk! Miért kell elmenned, Olivérkém?
– Bízz bennem, Lilla – válaszolta halkan. – Most így kell lennie.
– Nem értem! Alig házasodtunk össze, te meg máris menekülsz itthonról!
Hosszú viták után mégis elutazott. Attól kezdve ritkán volt otthon. Ha felbukkant is, csak rövid időre: Lilla fel sem ocsúdott az örömből, már indulnia kellett vissza a következő útra.
– Jaj, sokat jársz te, fiam – szúrta oda ilyenkor az anyja. – Vigyázz, mert a kis feleséged még megcsal a végén.
Olivér legyintett, nem akart hallani róla. De a cseppek lassan követ vájnak: egy idő után gyanakodni kezdett. Feltűnt neki valami furcsa. Amint kilépett az ajtón, Lilla is eltűnt a házból, és szinte vele egy időben tért vissza. Amikor megérkezett, gyakran kongott az ürességtől a ház: sem étel, sem asszony.
– Jaj, nem készültem el, Olivérkém! – mentegetőzött Lilla lesütött szemmel, ideges kapkodással. – Mindjárt megcsinálom!
Egy alkalommal Olivér már a kanyarban járt, amikor a visszapillantóban meglátta felesége karcsú alakját, amint sálba burkolózva siet el otthonról.
Nyugtalanság költözött belé. Anyja szavai, Lilla zavart tekintete mind új értelmet nyert. Megsértődött: ő azért gürcöl, hogy télen ne maradjanak fedél nélkül, közben Lilla… mit is csinál valójában?
Elhatározta, hogy kideríti az igazságot.
Egy újabb út után, amikor ismét észrevette a különös viselkedést, döntött.
– Lilla, beszaladok a városba – mondta könnyedén. – Estére itthon leszek. Azt hiszem, ez volt az utolsó fuvarom. Elfáradtam. Elintézem a papírokat, felveszem az utolsó fizetést, és végre veled maradok.
– Végre! – Lilla a nyakába ugrott, csókokkal halmozta el, és egészen a kapuig kísérte.
Amint az autó eltűnt a szem elől, gyorsan magára kapta a sálját, és sietve elindult. Olivér azonban nem ment messzire: a közeli ligetnél félreállt, ott hagyta a kocsit, majd gyalog visszatért, és követte a feleségét.
Lilla óvatosan haladt, mintha attól tartana, hogy rajtakapják. Lehajtott fejjel ment, szorosabban magára húzta a sálat, és igyekezett beleolvadni a környezetbe, miközben Olivér egyre feszesebb idegekkel követte minden lépését.