Lilla csak a cipője elé figyelt. Nem ment sokáig: a falu szélén, egy elhagyott kis fürdőháznál állt meg. Valaha ház is tartozott hozzá, de azt az évek könyörtelenül szétmarták: az esők alámosták, a szelek szétcibálták. Ami értékes volt benne, azt az emberek már régen széthordták. A kis fürdő azonban megmaradt. Nyáron a környékre érkező gyerekek búvóhelynek használták, most viszont üresen ásított, sötét ablaknyílásokkal meredt a világra.
Lilla habozás nélkül belépett, és eltűnt a félhomályban.
Olivér Kozma eközben óvatosan osont utána. Nem akarta idő előtt leleplezni magát, rettegett attól, hogy elszalasztja az igazság pillanatát. Lábujjhegyen közelített az ajtóhoz, megállt, majd feszülten fülelni kezdett. Odabentről halk motozás szűrődött ki, és Lilla tompa suttogása. A szavakat nem lehetett kivenni, de a hangszín mindent elárult: gyengéd volt, simogató, tele olyan melegséggel, amitől Olivér gyomra görcsbe rándult.
Nem bírta tovább. Benézett.
A gyér fényben megpillantotta felesége csupasz vállát, meghallott egy furcsa, elfojtott nyöszörgést, majd egy puszira emlékeztető hangot. Ez elég volt. Olivér úgy ugrott hátra, mintha megégették volna, és vakon rohant el, már nem törődve azzal, hallja-e valaki. Hallják csak! Tudják meg! Otthon majd számon kéri Lillát, azzal pedig, akivel ott volt… majd elszámol.
Anyjának igaza volt. A felesége megcsalja.
Az autó teljesen kiment a fejéből. Berontott a házba, idegesen járkált fel-alá, és dühében Lilla holmijaihoz kapott. Pakoljon csak! Menjen, amerre lát!
Lilla szinte azonnal utána ért, és kétségbeesetten a nyakába borult.
— Olivérkém, mi történt veled? Mi ütött beléd? Láttalak! Miért rohantál el?
— Várnom kellett volna, amíg befejezitek? — csattant fel a férfi. — Hittem benned, Lilla! Még anyámat is megvédtem, amikor rosszat mondott rólad! És te… Ki volt az? Kivel voltál odabent? Megkeresem!
Lilla zokogni kezdett, rákapaszkodott Olivér ökölbe szorult kezeire. A férfi lenézett rá, és undor futott át rajta: bűntudatot nem látott a szemében, csak dacos fényt. Mintha semmit sem bánna.
Lilla ekkor elengedte, hátralépett, és csípőre tette a kezét.
— Tudod mit, Olivér? Még meg is sértődhetnék. Sötét volt, bármit félreérthettél. De ha ennyire tudni akarod, hol voltam… gyere. Bemutatlak neki.
Megragadta a férje kezét, és minden titkolózás nélkül elindult vissza az elhagyott fürdő felé. Útközben felkapott egy zseblámpát, és valamiért egy darab kenyeret is.
Olivér némán ment mellette, csak a nehéz lélegzete hallatszott. Lilla sem szólt, egészen addig, amíg újra be nem léptek az omladozó épületbe.
Bent a hangja hirtelen elszelídült.
— Gyere csak, drágám… ne félj… nézd, mit hoztam… gyere elő…
Fáradt, mély nyögés felelt, majd egy vékony, elégedetlen hang. Léptek zaja közeledett a sötétből, és a fénykörben végül megjelent egy kutya.
Olivér szólni sem tudott.
Lilla a zseblámpával óvatosan megvilágította az állatot, és a csend sűrűn telepedett rájuk, mintha valami fontos magyarázat küszöbén állnának.