— …és kész. Te döntesz a saját életedről. Ha úgy érzed, menned kell a városba, hát menj — mondta Melinda Balogh csendesen, minden szemrehányás nélkül.
Zoltán Török keze megállt a levegőben. A letört kenyérdarab kicsúszott az ujjai közül, és tompán az asztalra esett.
— Tessék? — kérdezte hitetlenkedve.
— Te magad mondtad, hogy talán Viktóriának van igaza — folytatta Melinda nyugodtan. — Ha eldöntötted, hogy ott a helyed, akkor menj oda. Nem fogok itt tartani olyasvalakit, aki már fél lábbal máshol jár.
Viktória Bíró arca felderült, elégedett mosoly terült szét rajta.
— Na végre tiszta a helyzet! — csapta össze örömmel a kezét. — Pakolj, Zoli!
A férfi azonban meg sem mozdult. Ült az asztalnál, és feleségét bámulta, mintha nem értené, hogyan jutottak idáig.
— Melinda… te most komolyan nem akarsz jelenetet rendezni? — kérdezte bizonytalanul.
Melinda felállt, kisimította a kötényét, és az ajtó felé indult. A sarokban ott állt a bőrönd, amelyet Zoltán annyiszor vitt már magával. Megfogta a fogantyút, könnyedén felemelte, majd kivitte a tornácra. Mielőtt visszalépett volna, még egyszer megfordult.
— Jó utat — mondta halkan.
Közben a szomszédok is előbújtak. Hajnalka Fazekas karba tett kézzel állt a kerítésnél, és elégedetten bólogatott. Miklós Illés, Zoltán régi barátja, csak a fejét csóválta.
— Megérdemelte — morogta valaki a háttérben.
Zoltán kirohant a tornácra.
— Melinda… ez most tényleg komoly?
— Igen — felelte nyílt tekintettel. — Meghoztad a döntésed.
Egyenes tartással állt előtte: erősnek és magabiztosnak tűnt. Már nem az az asszony volt, aki éveken át várta haza, mosta az ingeit, és akkor is hitt benne, amikor ő újra és újra becsapta. Most végre önmaga lett.
Zoltán körbenézett. Mindenki figyelt. Viktória már a kocsi felé tartott, hátra sem nézve. Melinda az ajtóban állt mozdulatlanul.
— Isten veled, Zoli — mondta halkan.
Az ajtó becsukódott, véglegesen.
Két hónap telt el.
Melinda Balogh nyugalomban élt. Hajnalban kelt, még kakasszó előtt, lefőzte a kávéját — ha nem is frisset, de elég volt —, majd kilépett a tornácra, és mélyen beszívta a hideg, tiszta levegőt.
A ház tágasabb lett. Könnyebb. Rendezettebb. Nem kellett többé más után takarítania, nem hevertek szanaszét az eldobált ruhák, nem kellett idegen helyekről hazahozott ingeket mosnia.
Újra önmaga volt.
És azon az estén, amikor a nap már alábukott a horizont mögé, meglátta őt.
Zoltán a kapunál állt. Soványabb volt, beesett arccal, elnyűtt kabátban, üres tekintettel.
Melinda lassan letette a csészét a lépcsőfokra.
— Melinda… beszélhetnénk? — kérdezte rekedten.
Nem válaszolt azonnal. Ránézett, majd a szomszédokra, akik már kíváncsian lestek a kerítések mögül. Miklós halkan felhorkant, Hajnalka csak a fejét csóválta.
Zoltán közelebb lépett.
— Mel…
Melinda megtörölte a kezét a kötényében.
— Beszélni lehet. De nem itt — mondta határozottan. A szemébe nézett. — Te választottál, Zoli. Neked ide már nincs visszaút.
Zoltán megdermedt.
Melinda hátat fordított, és nyugodtan bement a házba. Az ajtó halk, végleges kattanással zárult be mögötte.
Odakint, a hideg levegőn, Zoltán egyedül maradt.
A házat nézte, amit elveszített. Az asszonyt, akit elárult. Az életet, amely már nem az övé volt.
De akkorra már késő volt.