— Köszönöm — mondta Melinda Balogh szárazon, miközben átvette a csomagot.
Zoltán Török elégedetten bólintott, mintha egy ügyet sikerrel lezárt volna.
— Na látod, így már rendben van minden. Neked ott a krém, én itt vagyok Viktóriával, mindenki jól jár.
Melinda nem válaszolt. Kinyitotta a felső szekrényt, és gondosan a polc mélyére csúsztatta a fényes dobozt, mintha el akarná rejteni nemcsak a tárgyat, hanem azt is, amit jelentett.
— Sokáig maradtok? — kérdezte halkan, háttal állva.
Zoltán hátradőlt a széken, könnyed mozdulattal megütögette a combját.
— Viktória egy darabig nálunk lesz. Pár napig, talán egy hétig. Ugye nincs ellene kifogásod?
Melinda a férjére nézett. Zoltán hangja gondtalan volt, mintha fel sem mérte volna, milyen súlya van a kérdésnek.
Viktória Bíró közben újra elmosolyodott.
— Ugyan, Melinda, ne aggódjon — csicseregte. — Nem vagyok kényes. Nekem bárhol jó lesz.
Melinda lassan bólintott.
— Rendben — felelte, és már indult is a tűzhely felé, hogy teát tegyen fel.
A reggel nyirkos volt, hideg párával ült meg az udvar felett. Melinda vödörrel a kezében lépett ki a házból, a kút felé tartott, amikor nevetést hallott.
Megtorpant a kapunál.
Zoltán és Viktória egymás mellett álltak, felszabadultan nevetve. A férfi igazított valamit Viktória vállán — túl figyelmesen, túlságosan természetesen.
Melinda elfordította a fejét, és szó nélkül folytatta az útját, vizet húzott a kútból.
— Jaj, Melinda, segítene egy pillanatra? — szólalt meg hirtelen Viktória.
Melinda visszanézett.
— Mi történt?
Viktória közelebb lépett, ruháját vizsgálgatva.
— Itt minden olyan poros, a cipőm teljesen koszos lett — panaszkodott. — Van valami keféje?
Melinda bement a házba, majd egy régi, megkopott cipőkefével tért vissza, és átnyújtotta.
— Nincs esetleg újabb? — húzta el a száját Viktória. — Ez elég durva, tönkreteszi a bőrt.
Melinda figyelmesen ránézett, aztán Zoltánra. A férfi félmosollyal vont vállat.
— Ez nem a város, Viktória. Amink van, azzal boldogulunk.
Viktória látványosan megforgatta a szemét.
— Hát jó — mormolta, és két ujjal vette át a kefét, mintha valami kellemetlent érintene.
Melinda visszament a házba. Már előre látta, mi következik majd.
Viktória rövid köntösben fog megjelenni, otthonosan, mintha mindig is ide tartozott volna. Zoltán készséges lesz, kávét főz neki, tréfálkozik, keresi a tekintetét.
És Melinda? Mintha nem is lenne része ennek a képnek.
Letette a vödröt a sparhelt mellé, és a kötényébe törölte a kezét.
— Miért kellett őt idehoznod? — kérdezte este, amikor Viktória a fürdőbe ment.
Zoltán vigyorogva nézett rá.
— Csak nem féltékeny vagy?
Melinda hallgatott.
— Ne butáskodj, Melinda. Te okos asszony vagy.
Ő továbbra sem szólt. Csak befeküdt abba az ágyba, amelyben húsz éve aludt, és akkor értette meg igazán, hogy most már egyedül fekszik benne.
Másnap reggel csörömpölés verte fel a házat: valaki hangosan pakolt a konyhaszekrényekben.
Melinda kilépett a szobából, és meglátta Viktóriát. A városból hozott, rövid köntösében állt a polc előtt, és kíváncsian vizsgálta az edényeket, dobozokat.
— Ó, jó reggelt, Melinda! — köszönt vidáman, miközben egy üvegbe nézett bele. — Kávé nincs véletlenül?
Melinda megkerülte, elővett egy fémdobozt, és az asztalra tette.
— Instant — mondta tömören.
Viktória fintorgott.
— Instant? Jaj, azt én nem igazán iszom. A frissen őrölthöz vagyok szokva. Zoltán, nincs itt valami kávéfőző?
Zoltán ekkor lépett be a konyhába, és mielőtt megszólalt volna, végignézett a jeleneten.