Zoltán Török lustán hátradőlt a konyhaasztalnál, megnyújtóztatta a vállát, majd félvállról odavetette:
— Melinda, nem ugranál el a boltba? Igazán vehetnél már rendes kávét.
Melinda Balogh egy pillanatra megdermedt.
— Vegyek? — kérdezett vissza halkan.
Zoltán csak megvonta a vállát.
— Miért ne? Ideje lenne hozzászokni a városi élethez, nem gondolod?
Melinda lassan megtörölte a kezét a kötényében, és nem vette le a szemét a férjéről. A mozdulataiban volt valami kimért nyugalom, ami többet mondott minden szónál.
Viktória Bíró közben halvány mosollyal figyelte őket.
— Jaj, Zoli, hagyd csak — legyintett. — Ha nincs kávé, kibírom. Melinda, legalább a tejet meg tudnád melegíteni?
Melinda szó nélkül hátat fordított, elővett egy kis lábast, és feltette a tűzhelyre. Nem szólt, de hallotta Zoltán nevetését a háta mögött.
— Látod, Vikikém, te aztán érzékeny vagy — mondta gúnyos derűvel. — Szokj hozzá, ez itt vidék!
— Hát nem tudtam, hogy ilyen körülmények várnak — húzta el a száját Viktória.
— Igen — jegyezte meg Melinda csendesen. — Nem tudtuk.
Levett a tűzről a lábast, és Viktória elé tette.
— Tessék — mondta, miközben egyenesen a nő szemébe nézett.
Viktória átvette a bögrét, de a tekintetet már nem tudta viszonozni, inkább félrenézett.
A faluban eközben elindultak a suttogások.
Melinda egy szatyorral tartott hazafelé a boltból, amikor Hajnalka Fazekas, az idős szomszédasszony megállította. Az asszony szeme éles volt, mindig többet látott, mint amit illett volna.
— Melindám, meddig tűröd még ezt? — kérdezte rosszallóan.
— Mit tűrnék? — felelte Melinda nyugodtan.
— Hát azt, amit mindenki beszél. A férjed azzal a városi nővel összebújva járkál. Tegnap is láttam őket a boltban: mögötte állt, zsebre dugott kézzel, le sem vette róla a szemét.
Melinda arca rezzenéstelen maradt.
— Az emberek sok mindent belelátnak mások dolgaiba.
— Ugyan már — csóválta a fejét Hajnalka. — Ne légy vak. Zoltán túlságosan elbízza magát.
Melinda nem válaszolt.
— Majd még visszakúszik — tette hozzá az öregasszony.
Melinda csak erősebben markolta a szatyor fülét. Tudta, hogy az igazságot nem lehet elrejteni. De nem is a pletykák fájtak a legjobban, hanem az, hogy Zoltán már nem is próbálta titkolni.
Aznap este, miközben az asztalt készítette elő, résnyire nyitott ajtón keresztül meghallotta a beszélgetést.
— Biztos vagy benne, hogy itt akarsz maradni? — szólt Viktória halk, mégis éles hangon. — Sár, istállószag… Gyere inkább a városba, hozzám.
Melinda megállt a kezében a kanállal.
— Lehet, hogy igazad van — hallatszott Zoltán válasza.
A félhomályban állt, olyan erősen szorította az evőeszközt, hogy elfehéredtek az ujjai. Odabent valami végleg átbillent.
Lassan letette a kanalat az asztalra.
És szótlanul kilépett a házból.
—
Nem sírt. Nem tombolt. Csak egy hűvös, tiszta felismerés maradt benne: ennek vége.
Felállt, újra felkötötte a kötényt, és nekilátott a munkának. A konyhát betöltötte a sült krumpli illata, a friss túró és a meleg tej szaga. Melinda nyugodt mozdulatokkal megterített.
Amikor Zoltán és Viktória kijöttek a szobából, a reggeli már várta őket.
— Gyertek, egyetek — mondta egyenletes hangon, miközben eligazította a ruhája szegélyét.
Zoltán leült, megszokásból a kenyér felé nyúlt. Viktória mellette foglalt helyet, kecsesen keresztbe vetve a lábát.
Melinda megtörölte a kezét, velük szemben ült le, és egy pillanatig csak nézte a férjét, mielőtt megszólalt volna, hangjában különös nyugalommal készítve elő azt, ami ezután következik.