Márton visszafordult a terem felé, és nyugodt, de határozott hangon szólalt meg.
— Köszönjük mindenkinek, hogy eljött. Mi most elmegyünk.
Dóra kezét megfogta. Az apja némán egy zsebkendőt nyújtott át neki. Nem néztek hátra, együtt léptek ki az ajtón. A bejáratnál ott állt az a bizonyos autó, az elején hivalkodó, óriási piros masnival. Márton még csak felé sem pillantott. Inkább beszálltak Gyula Oláh öreg, kopott kocsijába, és ő szó nélkül hazavitte őket.
A ház csenddel fogadta őket. Az ablakok a kertre néztek, minden mozdulatlan volt. A konyhában égett egy lámpa; Dóra édesanyja járt ott reggel, egy cetlit hagyva az asztalon: „Az ágy frissen húzva. Az étel a hűtőben.”
Dóra végigment a szobákon, lassan, megfontoltan. Tenyerével végigsimított a falakon. Ezeket a falakat az apja rakta. Huszonöt éven át, minden egyes hétvégén idejárt, tégláról téglára, anélkül hogy valaha is kimondta volna: házat épít.
— Azt hittem, csak kertészkedni jár ki — mondta halkan Mártonnak. — Pedig ezt mind nekem szánta.
Leült a padlóra, még mindig a menyasszonyi ruhában, és elsírta magát. Márton mellé ereszkedett, átölelte, és hosszú ideig csak ültek ott, szavak nélkül.
Két nappal később Ilona Kelemen telefonálni kezdett. Márton nem vette fel. A harmadik napon személyesen jelent meg.
Gyula Oláh nyitott ajtót; éppen az új kerítést segített felállítani a vejének.
— A fiammal szeretnék beszélni — mondta Ilona hűvösen.
Márton munkásnadrágban lépett ki a tornácra.
— Teljesen megőrültél? — kezdte köszönés nélkül az anyja. — Minden ismerősöm arról beszél, hogy a fiam az arcomba vágott egy hárommilliós ajándékot!
— Anya, ha bocsánatot kérni jöttél, rossz helyen jársz.
— Azért jöttem, hogy észhez térítselek! Elvettél egy lányt, akinek semmije sincs!
— Tévedsz. Te használtál engem egész életemben. Bizonyítéknak, hogy sikeres vagy. Kirakati babának.
— Hogy mersz így beszélni velem?!
— És te hogy merted a feleségemet nyomorult parasztlánynak nevezni, mindenki előtt?
Ilona elhallgatott, majd hirtelen a kapu felé fordult.
— Ezt még meg fogjátok bánni! Amikor elfogy a pénz, visszakúsztok hozzám!
— Nem fogunk. Mert mi már tudjuk, mi az igazán fontos. Te viszont sosem tanultad meg.
Ilona bevágta a kaput, és elhajtott.
Négy hónap telt el. Nem telefonált. Márton kilépett az anyja cégétől, új állást talált. Kevesebbet keresett, de hosszú idő után először nem szorult ököllel indult el reggelente dolgozni.
Egy szombat reggel kopogtak a kapun. Ilona állt ott lapos cipőben, egyszerű pulóverben, egy csomaggal a kezében.
— Mit szeretnél, anya?
— Bocsánatot kérni. Sütöttem egy pitét. Bejöhetek?
— Nem.
— Márton, kérlek… Elveszítettelek, és ez…
— Nem engem veszítettél el. A hatalmat. Ez fáj igazán.
Ilona lehajtotta a fejét.
— Nem. Tényleg megértettem. Amikor kivonultál az esküvőről, mindenki elfordult tőlem. Nikolett Budai azt mondta: „Túl messzire mentél.” Attila Katona többé nem vette fel a telefont. Esténként egyedül ülök a lakásban, és nincs kit felhívnom.
Ekkor Dóra jelent meg az ajtóban.
— Dóra — lépett felé egyet az anyós. — Könyörgöm, bocsáss meg. Ostobán viselkedtem.
Dóra hallgatott.
— Nem csak csúnya dolgokat mondott — szólalt meg végül. — Megmutatta, mit gondol rólam valójában. Hogy senki vagyok. Hogy nem vagyok méltó a fiához.
— Tévedtem!
— Nem akkor, amikor mikrofont ragadott. Hanem egész életében, amikor azt hitte, hogy a pénz feljogosítja mindenre.
Ilona ott állt a csomaggal a kezében, és hirtelen törékenynek, megöregedettnek tűnt.
— Igazad van — mondta halkan. — De megengeded, hogy legalább megpróbáljam helyrehozni? Adj egy esélyt, hogy bizonyíthassam.