— Akkor miért én spórolok? — vágott vissza Júlia Balog remegő, de kemény hangon. — A hetedik hónapig dolgozom, félreteszek minden forintot, lemondok apró örömökről, te pedig gondolkodás nélkül odaadod az egészet az édesanyádnak, aki mellesleg egyáltalán nem él nyomorban.
— Ne merj így beszélni az anyámról! — csattant fel Benedek Hegedűs.
— És te ne merd a közös pénzünkről egyedül eldönteni, mire megy el! — felelte Júlia, miközben ökölbe szorult a keze.
A konyha két végében álltak, mint két ellenfél egy csata előtti pillanatban. Júlia tisztán látta férje tekintetében a makacsságot és a dühöt. Benedek arcáról egyértelmű volt: esze ágában sincs belátni, hogy hibázott. Számára az anyja mindig elsőbbséget élvezett, és ez aligha fog változni.
Ekkor Júliát furcsa nyugalom járta át. Mintha egy kapcsoló átbillent volna benne, és kívülről szemlélte volna az egészet. Ott állt ő, várandósan, egy férfi mellett, aki képtelen leválni az anyjáról. És ott állt Benedek, felnőttként is engedelmes fiúként, aki nem tud ellenállni Gabriella Váradi befolyásának. A jövő pedig tisztán kirajzolódott: véget nem érő viták, sértettség és csendes neheztelés.
Valamin változtatni kellett. Azonnal. Júlia felállt, és a telefon felé indult.
— Mit csinálsz? — kérdezte Benedek idegesen.
— Felhívom az anyádat. Ha már ennyire része az életünknek, tudjon mindenről — mondta higgadtan.
— Ezt ne tedd! — lépett felé Benedek, de Júlia már tárcsázott.
— Halló, Gabriella Váradi? — szólalt meg, amikor a vonal túlsó végén megszólalt az ismerős, parancsoló hang. — Júlia vagyok. Beszélnünk kellene.
— Miről? — kérdezte hűvösen az anyós. — Megint Benedeket hibáztatod valamiért?
— Szó sincs róla. Épp ellenkezőleg, köszönetet szeretnék mondani. Benedek odaadta önnek az összes félretett pénzünket a gyerekszobára. Ötvenezer forintot. Biztos vagyok benne, hogy jó helyre kerül.
A vonal másik végén dermedt csend támadt, majd Gabriella megköszörülte a torkát.
— Nem értem, miről beszélsz.
— Hát a lakással kapcsolatos tartozásról. Benedek azt mondta, ön kérte a segítséget, mert lekapcsolhatták volna az áramot.
— Tartozás? — háborodott fel az anyós hangja. — Miféle tartozás? Nekem nincsenek adósságaim!
Júlia gyomra görcsbe rándult. Benedekre nézett. A férfi elsápadt, majd elfordította a fejét.
— Nem tudom, mit mondott neked Benedek, de én nem kértem tőle pénzt! — zárta rövidre Gabriella. — Bár ha ő maga ajánlotta fel, nem fogom visszautasítani. Amúgy is jól jönne új ablakokra.
Júlia lassan letette a telefont. A fülében zúgott a csend. Tehát Benedek hazudott. Saját elhatározásból adta oda a pénzt, kérés nélkül, megszokásból. Mert számára természetes volt, hogy az anyja mindig előrébb való, mint a felesége és a születendő gyermeke.
— Hazudtál nekem — suttogta, miközben a férjére nézett.
Benedek hallgatott, tekintetét a padlóra szegezte.
— Azt mondtad, ő kérte. Pedig te döntöttél így. Miért?
— Tudtam, hogy szüksége van rá — motyogta. — Panaszkodott a régi ablakokra. Azt hittem…
— Azt hitted? — Júlia keserű nevetése könnyekbe fulladt. — És rám gondoltál? A gyerekünkre? Négy hónap múlva megszületik, és még egy kiságyunk sincs!
— Ne túlozz. Majd veszünk.
— Miből? A fizetésedből, ami alig elég az élelmiszerre? Vagy megint az anyádtól kérsz?
— Elég legyen! Igen, odaadtam neki a pénzt! És akkor mi van? Ő az anyám! Jogom van segíteni neki!
A levegő megfeszült közöttük, és Júlia érezte, hogy ez a vita már nem csupán a pénzről szól, hanem arról is, kinek jut hely ebben a családban, és ki marad mindig a sor végén.