— Mit terveztek pontosan? — kérdezte váratlanul Tibor, miközben egyik kezével ösztönösen megszorította a kabátját. — Az a helyzet, hogy a lányom ideutazik… és ez lesz az első ünnepünk a válás óta. Nem szeretném, ha kínos lenne neki.
— Mi meg… — kezdte volna Réka, de nem jutott tovább.
— Mindannyian együtt ünneplünk — vágta rá Ilona Rácz, olyan határozottsággal, amitől a társaság egyszerre elcsendesedett. — Rékáéknál bőven van hely, elférünk kényelmesen. Lesz karácsonyfa is, igazi üvegdíszekkel. És persze a palotatorta — pillantott Boglárkára. — Ugye, Boglárka? Ráadásul most már… — itt elakadt — most már egy kiscicánk is van.
Ahogy észrevette Réka meglepett tekintetét, gyorsan visszavett a lendületből.
— Úgy értem… csak ha ti is így gondoljátok. Végül is a lakás a tietek.
Réka torka összeszorult. Ritkán látta Ilona Ráczot ilyen sebezhetőnek, ennyire emberinek. Mintha egy pillanatra lehullott volna róla minden megszokott keménység.
— Természetesen rendben van — mondta halkan, majd átkarolta az anyóst. — Hiszen én is ezt szerettem volna az elejétől.
— Akkor… akkor felhívhatom a szüleimet? — kérdezte félénken Zsófia. — Elmesélném nekik a palotatortát… meg a cicát is.
— És azt se felejtsd ki, hogy együtt ünneplünk! — tette hozzá lelkesen Boglárka. — Sőt, most jut eszembe… mi lenne, ha nem egy tortát készítenénk, hanem többet? Kisebb várakat, minden családnak külön?
— Ez nagyszerű ötlet! — lelkesedett fel Ilona Rácz. — Van egy krémreceptem, ami gyönyörűen tartja a formát, még tornyokat is elbír…
Tibor mosolyogva figyelte a hirtelen támadt pezsgést.
— Tudjátok, Nóra imádja a várakat — jegyezte meg. — Még egy történetet is ír… egy hercegnőről, aki…
— Komolyan? — fordult felé Zsófia. — Én is írok! Csak az enyém egy varázslónőről szól, aki segít az egyedül maradt embereknek egymásra találni.
— Hány éves vagy? — kérdezte Tibor érdeklődve.
— Tizenhárom. És Nóra?
— Tizenkettő. Könnyen lehet, hogy jó barátok lennétek.
Mátyás közben finoman félrehúzta Rékát.
— Nézd csak… már szerveznek, terveznek, mintha mindig is így lett volna.
— És az édesanyád… — suttogta Réka. — Láttad a szemét? Mintha éveket fiatalodott volna.
Ilona Rácz eközben heves kézmozdulatokkal magyarázott Boglárkának.
— Ide, az oszlopok közé csipkés íveket lehetne tenni. Megmutatom majd az albumaiban, tele vannak régi rajzokkal…
— Nézzük meg most! — vetette fel Boglárka. — A tészta amúgy is pihen, pont jó lenne egy próbatorta.
— Én is mehetek? — pattant fel Zsófia. — Ugye szabad?
— És a cicát visszük magunkkal? — kérdezte Tibor. — Már teljesen átmelegedett.
— Természetesen — mondta Ilona Rácz, és óvatosan átvette a kis csomagot. — Ő lesz a mi kabalánk.
Rövid időn belül mindenki készülődni kezdett: Ilona Rácz a cicával, Boglárka a vázlataival, Zsófia a rajztömbjével. Tibor felajánlotta, hogy elkíséri őket, „és közben elmondom, mikor kell etetni a kicsit”.
Az ajtóban Ilona Rácz még visszafordult.
— Réka… köszönöm.
— Mit?
— Azt, hogy… — elhallgatott, majd sóhajtott. — Hogy mertél változtatni. Néha annyira ragaszkodunk a régi szokásokhoz, hogy észre sem vesszük, közben elszalad mellettünk az élet.
Miután elmentek, Réka sokáig állt az ablaknál, és nézte, ahogy a kis társaság átvág az udvaron. Ilona Rácz magyarázott valamit, Boglárka nevetett, Zsófia szinte táncolva lépdelt, Tibor pedig csomagokat cipelt.
— Mire gondolsz? — kérdezte Mátyás, miközben átölelte.
— Arra, hogy néha elég, ha hagyjuk az embereket önmaguk lenni. Szerepek nélkül. Elvárások nélkül.
A következő napok ünnepi forgatagban teltek. Rékáék lakása lassan átalakult: a panorámaablak mellé hatalmas fenyő került, amit közösen választottak ki.
— Ez túl magas — mérte végig kritikusan Ilona Rácz az egyik példányt.
— De milyen dús! — tiltakozott Zsófia.
— A díszek ezen mutatnának a legszebben — tette hozzá Boglárka.
Tibor, aki a szállítást intézte, nevetve csóválta a fejét.
— Hölgyeim, döntünk ma? A barátom a kocsival már türelmetlen.
Végül Zsófia kedvence győzött: magas volt és terebélyes. Ilona Rácz meglepően könnyen beadta a derekát.
— Belefér — mondta mosolyogva. — A belmagasság engedi. És különben is… van elég díszem hozzá.
Aznap este dobozok kerültek elő, tele régi, törékeny ékességekkel. Mindegyik sárgult papírba csomagolva, mindegyikhez tartozott egy emlék.
— Ezt a diótörőt apám hozta Németországból — mesélte Ilona Rácz. — Ez a kis házikó pedig… — megállt. — A férjem utolsó ajándéka volt.
Réka óvatosan vette kézbe a díszt.
— Gyönyörű. Igazi mestermunka.
— Tudjátok mit? — szólalt meg hirtelen Ilona Rácz. — Tegyünk úgy, hogy mindenki felakaszt valamit, ami fontos neki.
— Nekem van egy brossom — mondta halkan Zsófia. — Anyu hagyta itt, amikor elment. Azt mondta, emlékbe.
— Én karamellából készíthetnék díszeket — lelkesedett Boglárka. — Úgy csillognának, mint az igazi kristályok.
— Mi pedig Nórával… — kezdte Tibor, majd elhallgatott. — Vagyis… azt akartam mondani…