A tekintete közben a falon függő képeken időzött. Régi és új emlékek keveredtek ott: Réka Lukács a szüleivel egy párizsi utazáson, Mátyás Kozma az egyetemi védésén komoly arccal, majd az esküvőjük pillanata, amikor még minden egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt.
— És a karácsonyfát hová tervezitek? — kérdezte Ilona Rácz váratlanul, mintha csak mellékesen jutott volna eszébe.
Réka és Mátyás összenéztek. Ez a pillantás most nem volt feszélyezett; inkább csendes egyetértés sugárzott belőle.
— A nappaliban, a panorámaablak elé — felelte Réka. — Ott tágas a tér, és este gyönyörű a kilátás is.
— És a díszek? — Ilona Rácz közelebb lépett a fényképekhez. — Ezek az újak lesznek rajta? Tudjátok… azok a műanyagfélék?
Mátyás halk köhintéssel jelezte, hogy megszólalna.
— Igazából, anya… — kezdte óvatosan. — Arra gondoltunk, megkérdezünk téged. Nálad még megvannak azok a régi díszek, nem? Amiket még a nagymamától örököltél…
Valami megmozdult Ilona Rácz arcán. Egyetlen pillanatra megremegett a szája széle.
— Megvannak — mondta lassan. — Minden évben előveszem őket, letörlöm róluk a port. Csak hát… nálam már nincs hová fát állítani. Két szoba, egyedül… nincs értelme.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Az ajtóban Boglárka Juhász állt, kipirult arccal, látható izgalomban.
— Réka, ne haragudj, hogy csak úgy betoppanok, de sürgősen tanácsra van szükségem!
— Gyere csak be — intette be Réka. — Mi történt?
— Képzeld, megrendeltek tőlem egy esküvői tortát. Háromszinteset! — hadarta Boglárka, miközben a kezeivel magyarázott. — Ilyen nagyot még sosem csináltam. És ráadásul oszloposat akarnak, mint egy igazi palotát…
— Oszlopokkal? — kapta fel a fejét Ilona Rácz. — Úgy érted, építészeti jellegű?
— Pontosan! — Boglárka már elő is kapta a telefonját. — Nézd, valahogy így képzelték el. Csak attól félek, nem fogja bírni a szerkezet…
— Hadd lássam — vette át a készüléket Ilona Rácz. — Tudod, fiatal koromban tanultam építészetet. Aztán végül a pedagógia felé sodort az élet…
Réka érdeklődve figyelte, ahogy a két nő a kijelző fölé hajol. Ilona Rácz magyarázott a teherelosztásról, Boglárka közben serényen jegyzetelt.
— Tényleg értesz hozzá? — kérdezte Boglárka csodálattal.
— Ugyan — legyintett Ilona Rácz, kissé zavarba jőve. — Csak maradt bennem valami abból az időből.
— Esetleg… később is fordulhatnék hozzád? — nézett fel Boglárka bizonytalan reménnyel. — Rengeteg ötletem van, csak néha kevés hozzá a tudásom.
Ilona Rácz tanácstalanul Rékára pillantott.
— Réka építész, ő biztos jobban ért hozzá…
— Rékának más a szakterülete — szólt közbe Mátyás nyugodtan. — Te viszont mindig rajongtál a történelmi építészetért. Emlékszel, mennyi albumot lapoztunk át együtt?
Ekkor a lépcsőház felől gyerekhangok szűrődtek be. Réka kinézett az ajtón, és meglátta Zsófia Baloghot, aki épp telefonon beszélt a szüleivel.
— Nem, anya, tényleg minden rendben… Igen, a nagyiék figyelnek rám… Nem, nem szomorkodom…
A hangja azonban elárulta: könnyeivel küzdött.
— Zsófia! — szólította meg Réka. — Nem jössz be hozzánk egy kicsit?
A kislány vörös szemekkel nézett fel.
— Lehet?
— Persze — mosolygott Réka. — Épp torta-palotákról beszélgetünk.
Zsófia óvatosan lépett be, még mindig a telefonját szorongatva.
— Anya, majd visszahívlak… Réka néni szólt…
Ilona Rácz figyelmesen végigmérte a gyereket. Vékony volt, szemüveges, kócos fonattal — pontosan olyan, mint ő maga volt kislányként, amikor a szülei hosszú időre elutaztak.
— Szereted az édességet? — kérdezte váratlanul.
Zsófia bólintott.
— Akkor szerencséd van — mosolygott Ilona Rácz. — Boglárka igazi varázsló. Olyan tortákat készít, mintha mesebeli paloták lennének.
— Tényleg? — Zsófia szeme felcsillant. — Meg lehet nézni?
Boglárka lelkesen mutatta a képeket, Zsófia pedig ámuldozott, főleg egy kastély alakú tortánál időzve.
— Valami ilyesmit szeretnék majd újévre — mondta Boglárka. — Csak még nem tudom, sikerül-e.
— Sikerülni fog — jelentette ki határozottan Ilona Rácz. — Segítek a számításokban. És Zsófia… — a kislányra nézett. — Te besegíthetsz a díszítésben. Jól rajzolsz, ugye?
— Honnan tudja? — lepődött meg Zsófia.
— Festékes az ujjad — mosolygott rá gyengéden Ilona Rácz. — És ott az album a kezedben.
Ekkor ismét megszólalt a csengő. Az ajtóban Tibor Török állt, az orvos szomszéd, egy gondosan betakart csomaggal.
— Elnézést a zavarásért — kezdte kissé bizonytalanul. — Csak… akadt egy kis probléma.
A takaró alól halk nyávogás hallatszott.
— A kórház mellett találtam — magyarázta Tibor. — Apró, átfázott kiscica. Elláttam, de nem maradhat nálam, a lányom allergiás, és hétvégére érkezik.
— De aranyos! — kiáltott fel Zsófia.
— Kisfiú — mosolygott Tibor. — Vörös, mint a napfény.
Ilona Rácz mindenkit meglepve előrelépett.
— Hadd maradjon nálam — mondta halkan. — Én… régóta szerettem volna egy cicát.
Réka és Mátyás összenéztek. Még sosem látták Ilona Ráczot ennyire élőnek, ennyire önmagának, és a levegőben ott maradt egy kimondatlan érzés, hogy ez az este talán még tartogat számukra újabb fordulatokat.