— Réka Lukács, drágám, én csak jót akarok — szólalt meg Ilona Rácz olyan hangsúllyal, hogy a „drágám” inkább vágott, mint simogatott. — Te ezt nem értheted, nálunk a családban mindig is…
— Az ön családjában lehet, hogy így volt — vágott közbe Réka, miközben higgadt mozdulatokkal egymás mellé rendezte a terveket az íróasztalon. — De most az én lakásomról beszélünk, és arról, hogyan szeretnénk megünnepelni az újévet.
— A te lakásodról? — az anyós finoman elhelyezkedett a fotelben, mintha színpadon lenne. — És Mátyás? Ő talán nem tartozik a családhoz?
Réka letette a ceruzát, lassan Ilona Rácz felé fordult, és egy pillanatra sem vette le róla a szemét.
— Beszéljünk őszintén. Ezt a lakást én vettem meg, még a házasságunk előtt. Tíz éven át dolgoztam egy nemzetközi cégnél, spóroltam, törlesztettem a hitelt. Ez az én otthonom. Nem a fia vette, hanem én, és ebből következik, hogy az itteni döntések is az én kezemben vannak — mondta határozottan.
— Már megint ez a függetlenségi téma! — legyintett Ilona Rácz, miközben tökéletes frizuráján igazított. — Bezzeg a mi időnkben…
— Az a maga ideje volt — felelte Réka nyugodtan. — Most más korszak van. És én azt szeretném…
— Tudom én, mit szeretnél — vágott közbe az anyós. — Valami divatos állófogadást a fél házzal, ahelyett hogy rendes családi ünnepet tartanánk. Mátyás mindent elmesélt.
Réka magában tízig számolt. Nyugalom. Ez is csak egy probléma, amit meg kell oldani — építészként ehhez szokott.
— Igen, szeretném meghívni a szomszédokat — mondta végül. — És nem egy felszínes összejövetelt, hanem igazi ünnepet. Mert…
Ekkor csapódott az ajtó, és Mátyás Kozma dugta be a fejét a dolgozószobába.
— Ó, anya! Már itt vagy?
A hangjában enyhe bűntudat bujkált. Nem véletlenül: megbeszélték Rékával, hogy együtt beszélnek Ilona Ráccal, de az asszony szokás szerint korábban érkezett.
— Mátyás, magyarázd el a feleségednek — kapta el a szót az anyja —, hogy az újév családi ünnep. Ez hagyomány.
— Anya — Mátyás leült az asztal szélére. — Erről már beszéltünk. A világ változik. Ráadásul ott vannak a szomszédaink is…
— Milyen szomszédok? — csapta össze a kezét Ilona Rácz. — Mi közünk idegen emberekhez? Van anyád, van feleséged…
— És van egy tágas lakás — tette hozzá Réka határozottan. — Amiben elférnek azok is, akik egyedül maradnak az ünnepek alatt.
— Ismered te egyáltalán ezeket az embereket? — vonta fel szemöldökét az anyós. — Kik ők, mivel foglalkoznak?
Réka elmosolyodott, eszébe jutottak a lépcsőházi beszélgetések.
— Persze hogy ismerem. Ott van például Boglárka Juhász a tizenötösből…
— Az, amelyik állandóan dobozokat cipel? — vágott közbe Ilona Rácz.
— Cukrász — folytatta Réka változatlan hangon. — Gyönyörű tortákat készít megrendelésre. Mindezt autodidakta módon tanulta, papír nélkül. Saját cukrászdáról álmodik.
— Álmodozik — horkant fel az anyós. — A mi időnkben…
— Anya — szólt közbe Mátyás szelíden. — Emlékszel, te hogyan kezdted az iskolában? Először tanár voltál, aztán igazgató lett belőled.
Ilona Rácz egy pillanatra elhallgatott, láthatóan nem erre számított.
— És ott vannak a Vorobjovék is — vette át újra a szót Réka. — Egy kedves idős házaspár. Az unokájuk, Zsófia Balogh már három éve velük él. A szülei Németországban dolgoznak, hosszú szerződéssel…
— És ez miért fontos? — kérdezte az anyós, bár hangjában már nem volt annyi él.
— Azért, mert a kislány nagyon hiányolja a szüleit. Különösen ilyenkor. Látná, ahogy a családi fényképeket nézi…
Mátyás az ablakhoz lépett.
— Nézd csak, ott jön Tibor Török is — mutatott kifelé. — Az új szomszéd, a gyerekorvos.
— Az, aki nemrég költözött ide? — kapta fel a fejét Ilona Rácz. — Az a megnyerő férfi?
— Igen — bólintott Réka. — Válás után bérelte ki a lakást. A kislánya az édesanyjánál maradt. Ritkán találkoznak…
A szobában csend lett. A konyhából csak a csöpögő csap egyhangú hangja hallatszott.
— És mit szeretnél pontosan? — kérdezte végül Ilona Rácz, már jóval halkabban.
— Egy valódi ünnepet — válaszolta Réka, és Mátyás mellé állt az ablaknál. — Nem csak egy vacsorát, hanem egy estét, ahol mindenki számít. Boglárka süthetne tortát…
— Egy tortát mindenkinek? — jegyezte meg az anyós még mindig kétkedve.
— Boglárkát ismerve hármat is — mosolygott Mátyás. — És mindegyik különleges lenne.
— Zsófia beszélhetne a szüleivel videón — folytatta Réka. — Egy nagyobb társaságban kevésbé fájdalmas, mint kettesben a nagyszüleivel.
— És Tibor? — Ilona Rácz igyekezett szigorú arcot vágni, kevés sikerrel.
— Tibor fantasztikusan mesél a munkájáról — mondta Réka. — A gyerekek rajonganak érte.
— Tegnap még a macskánk mancsát is megnézte — tette hozzá Mátyás. — Pénzt sem fogadott el, csak annyit mondott, szereti az állatokat.
Ilona Rácz felállt, lassan végigsétált a szobán, és megállt az ablak előtt, mintha időre lenne szüksége, hogy mindezt magában elrendezze.