— Tessék. Ez a tiéd — mondta, és a dobozt Dóra kezébe nyomta.
— Mi ez pontosan? — kérdezte óvatosan, nem sietve kibontani.
— Nyisd csak ki.
A fedél alatt egy régies hatású gyűrű pihent, közepén halványkék kővel, amely tompán csillant a fényben.
— Akvamarin — tette hozzá Mónika Mészáros. — A nagyanyámtól kaptam. Azt mondogatta, ez a kő ahhoz ad erőt, hogy az ember önmaga maradjon. Ne oldódjon fel mások elvárásaiban.
— Ezt nem fogadhatom el — rázta meg a fejét Dóra.
— De igen — felelte határozottan az asszony. — Azt szeretném, ha nálad lenne. Nekem… nekem nem vált be. Talán neked segít majd.
Már az ajtó felé fordult, amikor Dóra megérintette a karját.
— Mónika, miért csinálja ezt? Meg akar lágyítani? Rávenni, hogy megbocsássak Marcellnek?
Az idősebb nő szomorkás mosollyal nézett rá.
— Nem, Dórácska. Épp ellenkezőleg. Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem összeszedni a bátorságom.
— Miféle bátorságot?
— Ahhoz, hogy eljöjjek Kálmántól — suttogta, alig hallhatóan. — Harmincöt év házasság után… tudod, mit érzek? Ürességet. Semmi mást.
Néhány másodpercig némán álltak egymással szemben. Aztán Mónika váratlanul átölelte Dórát.
— Köszönöm. Pár nap múlva hívlak, jó?
Elment. Dóra pedig ott maradt a nappaliban, tenyerében a gyűrű hűvös súlyával.
Egy héttel később Dóra Renáta Erdélyi lakásában ült, és lakásfelújításhoz keresgélt belsőépítészek portfóliói között.
— Mit gondolsz erről? — fordította felé a tabletet egy látványtervvel.
— Szép, de elképesztően drága — vont vállat Renáta, miközben tovább görgetett. — Mondd, mi van most a volt anyósoddal? Hazaköltöztek már?
— Nem egészen — felelte Dóra. — Mónika külön lakást bérelt. Egyedül.
— Tessék? És a férje?
— Kálmán visszament a saját lakásába. Szintén egyedül — mosolyodott el Dóra. — Beadta a válókeresetet. Harmincöt év után.
— Azta! — füttyentett Renáta. — Marcell hogyan reagált?
— Rosszul. Szerinte én fordítottam ellene a saját anyját.
Renáta hitetlenkedve csóválta a fejét.
— És most mi lesz? Magányosan él tovább?
— Nem tudom. Néha találkozunk. Beülünk egy kávéra, moziba megyünk. Hétvégén Kandinszkij-kiállításra készülünk. Képzeld, korábban sosem járt múzeumban.
— A te válásod hol tart?
— Halad — tette le a tabletet Dóra. — Marcell eleinte ellenkezett, most már bármit aláírna, csak legyen vége. Közölte, hogy „egy ilyen hisztérikára” nincs szüksége.
— A lakásodra nem tart igényt?
— Nem teheti — Dóra megforgatta ujján az akvamarinos gyűrűt. — Szülői ajándék volt, még a házasság előtt.
— És utána? Mit tervezel?
Dóra elgondolkodott.
— Talán utazást. Régóta vágyom a hegyekbe.
Nem mesélt Renátának a tegnapi furcsa beszélgetésről, amikor Mónika felvetette, hogy együtt bérelhetnének egy kis házat a tengernél. „Egész életemben arról álmodtam, hogy csak ülök a parton naplementekor. Egyedül. Kálmán nélkül, gyerekek nélkül. Csak én és a víz.”
Ekkor Dóra telefonja megcsörrent. Üzenet érkezett Mónikától: „Megvettem a júliusi jegyeket Balatonlellére. Kettőt.”
Dóra elmosolyodott, majd visszaírt: „Nem mondtam, hogy megyek.”
A válasz azonnal jött: „És ha anyai módon kérem?”
Dóra elmerengett. A régi én gondolkodás nélkül igent mondott volna — kötelességből, megfelelési vágyból. De mit akar az új Dóra?
„Átgondolom” — írta végül.
Ez nem igen volt. És nem is nem. Hanem a választás szabadsága. Először nagyon hosszú idő óta.