— Nem akarom, hogy harminc év múlva egy konyhában ülj, és azon gyötörd magad: „Mi lett volna, ha akkor lett volna bátorságom kilépni?”
A mondat még ott vibrált a levegőben, amikor az ajtóban feltűnt Kálmán Kelemen. Az arca fáradt volt, a vállai kissé előreesve tartották az egész nap súlyát.
— Mónika, a taxi lent vár. Jössz már?
Mónika Mészáros elfordult az ablaktól, mintha nehéz lenne elszakadnia attól, amit kinézett rajta túl.
— Megyek, Kálmán… máris.
Egy pillanatra megállt Dóra Székely mellett. Közelebb lépett, majd halkan, szinte bűntudattal mondta:
— Bocsáss meg nekünk. És… köszönöm.
— Mit köszön? — kérdezte Dóra meglepetten.
— Azt, hogy végre tisztán látok.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Dóra még sokáig mozdulatlanul állt a szoba közepén, kezében a régi fotóalbummal. Végül lassan leült az ágy szélére, és lapozni kezdett. Megállt egy képnél: piknik a szabadban, a szülei fiatalon. Az anyja mosolyog, az apja nyársakat tart a kezében, a kislány Dóra pedig grimaszolva nyújtja ki a nyelvét.
Emlékezett arra a napra. Arra is, hogy az apja eltűnt egy órára az erdőben, majd alkohol szagával tért vissza. És arra, hogy az anyja úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre.
A telefon rezgése kizökkentette. Marcell Kertész neve villogott a kijelzőn. Biztos volt benne, hogy a szülei már beszéltek vele.
— Mi folyik itt? — csattant fel köszönés nélkül. — Megőrültél? Kidobtad a szüleimet?
— Nem csak a tieidet — felelte Dóra nyugodtan. — Téged is, Marcell. Beadom a válópert.
— Ugyan miért, ha szabad kérdeznem? — a hangja dühös volt, de a mélyén ott bujkált a félelem.
— A hűtlenségeid miatt. — Dóra újabb oldalt fordított. Egy tengerparti fotó: az anyja széles karimájú kalapban, az apja már az első napon leégve.
— Miféle hűtlenségek? Teljesen elment az eszed? Ki tömte tele a fejed ilyen hülyeségekkel?
— A titkárnőd. Barbara Vincze, ugye? — lapozott tovább. — Meglepődött, amikor a te telefonodról hívtam. Főleg akkor, amikor felolvastam neki az üzeneteiteket. A „különleges szerdákról” meg arról, hogy „senki nem fogja megtudni, kicsim”.
A vonal másik végén néma csend lett.
— Ez… ez nem az, aminek gondolod — préselte ki végül Marcell.
— És szerinted mit gondolok? — Dóra becsukta az albumot. — Azt, hogy elárultál. Engem is, meg mindazt, amit együtt építettünk. Úgy kezeltél, mint egy biztos menedéket, ahová vissza lehet térni.
— Ne csinálj már ekkora drámát! — a hangja keményebb lett. — Pár alkalom volt, semmiség!
— Neked talán. Nekem viszont mindent jelent. — felállt, az ablakhoz lépett. — Mondd csak, tudod, hogy anyádnak voltak gondjai apáddal a félrelépések miatt?
— Hogy jön ez ide? — zavarodott meg Marcell.
— Csak kíváncsi vagyok. Nálatok ez öröklődik? A jellemtelenség családi hagyomány?
— Figyelj, felmegyek, és megbeszéljük. Most túlfűtött vagy, értem én…
— Ne gyere. — vágott közbe Dóra. — Hétvégén Renátánál leszek. A holmidat elviheted. Ami itt marad, az a kukában végzi.
— Mi ütött beléd?! — ordította Marcell. — Úgy viselkedsz, mint egy őrült! Beszéljük meg normálisan…
Dóra bontotta a vonalat, és az ágyra dobta a telefont. Mély levegőt vett. Aztán a szekrényhez lépett, előhúzott egy nagy sporttáskát, és módszeresen pakolni kezdte bele a férje ruháit.
A kaputelefon éles csörgése úgy érte, mint egy ütés. Csak nem Marcell jött máris? — futott át rajta. Amikor azonban felvette, Mónika Mészáros hangját hallotta.
— Dórácska, én vagyok. Feljöhetek egy percre?
Dóra habozott, majd benyomta az ajtónyitót.
Mónika egy kisebb táskával állt a küszöbön.
— Ne haragudj a zavarásért. Valamit itt felejtettem.
Dóra szó nélkül félreállt, beengedte. Az asszony belépett a nappaliba, körbenézett, majd a táskájából elővett egy kis, keményfedelű dobozt, és határozott mozdulattal Dóra felé fordult.