Renáta már nyúlt volna a táskájáért, hogy kifizesse a számlát, amikor Dóra Székely finoman, de határozott mozdulattal megállította.
— Hagyd csak. Én állom. Ma ünnepnapom van — mondta, és halvány, ironikus mosoly jelent meg az arcán. — A függetlenségem napja.
Pontban hat órakor ért haza. A lakás szokatlan némasággal fogadta, mintha minden hang kiszökött volna az ajtón, mielőtt ő belépett. Egy pillanatra megállt az előszobában, és óvatosan körbenézett.
Csak nem tényleg elmentek? — futott át az agyán kétkedve.
A nappaliban, ahol Mónika Mészáros bőröndjeinek kellett volna sorakozniuk, semmi nem volt. Üres padló, eltolva a szőnyeg, ahogy reggel hagyták. A konyha is feltűnően rendezettnek tűnt: se morzsák, se a Kálmán Kelemenre jellemző, félbehagyott szendvicsek nyomai, aki képes volt minden vízszintes felületet elfoglalni az evésével.
Dóra a hálószoba felé indult, majd megtorpant.
Az ágy szélén Mónika Mészáros ült. Egyedül. Az ölében egy vastag, kopott fotóalbum feküdt.
— Még mindig itt van — szólalt meg Dóra. Nem kérdés volt, inkább száraz ténymegállapítás. — Világosan mondtam, hogy…
— Nézd meg ezt — szakította félbe az asszony, és felé nyújtotta az albumot. — Ugye a szüleid? Milyen szépek voltak.
Dóra ösztönösen átvette. A megsárgult fényképről az édesanyja és édesapja nézett vissza rá, fiatalon, felszabadultan, az esküvőjük napján.
— Honnan van ez? — a hangja rekedten csúszott ki a torkán.
— A szekrényben találtam, pakolás közben — Mónika lassan felállt. — Ne haragudj, hogy belenéztem engedély nélkül. Csak… volt nekem is egy ilyen albumom régen. Aztán Kálmán véletlenül leöntötte kávéval. Sok kép tönkrement.
Dóra szorosabban magához szorította az albumot, mintha védekezne.
— Most akkor elmennek, vagy sem?
— Természetesen — bólintott az anyósa. — Kálmán és Olivér már a taxiban ülnek. A csomagokat is levitték. Én csak… — megállt, kereste a megfelelő szavakat. — Csak el akartam mondani, hogy igazad van. Mindenben.
Dóra pislogott egyet.
— Ezt hogy érti?
— Tudtunk Marcell félrelépéseiről — vallotta be halkan Mónika. — És hallgattunk. Sőt… — nagyot sóhajtott. — Fedeztük is. Igen. Elárultunk téged.
Az ablakhoz lépett, kinézett az utcára, mintha ott keresné a már induló taxit.
— Tudod, Dórácska… amikor megtudtam, hogy Kálmán megcsal — a házasságunk harmadik évében, képzeld el —, én is menni akartam. Mindent itt hagyni. De az anyám… — elhallgatott egy pillanatra. — Azt mondta, egy nőnek mindenáron meg kell tartania a családot. Hogy a válás bélyeg. Hogy utána soha többé nem kell senkinek.
Dóra némán figyelte az asszony meggörnyedt hátát.
— Maradtam. Megszületett Marcell. Aztán Olivér. És tudod, mi történt Kálmánnal? — Mónika megfordult, a szeme könnyesen csillogott. — Rájött, hogy mindent megúszhat. Hogy én nem megyek sehová. Hogy mindent elnézek. Neked nem beszélt az anyád a válás szégyenéről?
Dórában felvillant egy régi emlék: az anyja sikítva dobálta ki az apja ruháit az erkélyről, miután rajtakapta, hogy idegen nők képeit nézegeti az interneten. Intim képeket. Botrány volt. Aztán kibékülés.
— Nem — hazudta. — Az én anyám mindig azt mondta, hogy az önbecsülés fontosabb, mint egy látszatházasság.
Mit beszélek? — villant át rajta. Mindig az ellenkezőjét mondta. „Tűrj, kislányom.” „Minden férfi ilyen.” „Másnak rosszabb.”
— Bölcs asszony volt — bólintott Mónika. — Az én Kálmánom sosem hagyta abba. Csak óvatosabb lett. Én pedig… — széttárta a karját. — Eltűntem. Árnyék lettem. Cseléd. Egy lábtörlő.
Dóra mellkasában valami fájón megmozdult.
— Miért mondja ezt el nekem? — kérdezte halkan.
— Mert nem akarom, hogy te is én legyél — felelte az asszony egyszerűen.