— Ma elmentek. Mind a hárman. Még ma — jelentette ki Dóra Székely, miközben összefonta a karját a mellkasán. A hangja meglepően nyugodt volt, nem remegett, de a tekintete — az a máskor meleg, barna pillantás — most ridegen csillogott, mintha két jeges kávékocka nézne vissza rájuk.
— Kislányom, hát miket beszélsz? — kapta a kezét a szívéhez Mónika Mészáros, az anyósa. — Hová mennénk? Hiszen csak egy hónapra jöttünk, még csak a fele telt el…
— Őszintén? Egyáltalán nem érdekel — felelte Dóra, és ösztönösen a füle mögé tűrt egy hajtincset, ahogy mindig, amikor feszült volt. — Szálloda, albérlet, másik város… válasszanak. Hatkor végzek a munkában, és amikor hazajövök, nem akarom magukat itt látni. A kulcsot tegyék a lábtörlő alá.
Kálmán Kelemen, a testes, bajszos férfi, akinek arcszőrzete inkább emlékeztetett egy szétnyílt kefére, lassan felállt a kanapéról.
— Nincs jogod így beszélni velünk! Elfelejted, kivel beszélsz, fiatalasszony. A fiunkról van szó…
— Az önök fiáról — vágott közbe Dóra. — Aki fél éve viszonyt folytat a titkárnőjével. És tudják mit? Elegem van belőle. Meg magukból is. Ez a lakás az enyém, a szüleimtől kaptam. Önök itt csak betolakodók.
— Jézusom, hát miket mondasz… — kezdte Mónika Mészáros, de Dóra nem hagyta folytatni.
— Tudták. Mindent tudtak, és hallgattak. Sőt — a hangja hirtelen annyira halk lett, hogy az anyósa ösztönösen közelebb hajolt —, fedezték is. „A fiunk sokáig dolgozik.” „Marcellnek nagyon fontos projektje van.” Persze. Különösen fontos volt az a projekt a város szélén lévő motelben.
Olivér Kertész, Marcell öccse, aki addig szótlanul ült a fotelben, gúnyosan felhorkant. Dóra azonnal rá szegezte a tekintetét.
— Te pedig jobb, ha csöndben maradsz. Láttam Marcell és közted az üzeneteket. „Tesó, fedezz a feleségednél, mondd, hogy együtt lógtunk.”
— Én nem… csak… ez nem úgy… — hebegte Olivér, arca elvörösödött, a keze idegesen a nyakához kapott.
— A téma lezárva. Hat órakor senki nincs itt. Világos?
Megfordult, és bevágta maga mögött az ajtót. A liftben végre kifújta a levegőt, és a falnak támaszkodott. Megcsináltam. Tényleg képes voltam rá.
— Nem gondolod, hogy ez túl drasztikus lépés? — kérdezte Renáta Erdélyi, miközben olyan elszántan kavarta a cukrot a kávéjában, mintha át akarná fúrni a csészét. — Érts félre ne essék, teljesen melletted állok, Marcell viselkedése undorító, de a szüleit kirakni…
— Nem a szüleit — javította ki Dóra, miközben letört egy darabot a croissant-ból. — A volt anyósomat és apósomat. Voltakat, Renáta. Beadom a válópert.
— Várj, mi? — Renáta majdnem félrenyelte a kávét. — Komolyan mondod? Azonnal?
— Miért várjak? Fél év megcsalás. Fél év! — Dóra hangjában keserűség csengett. — Én meg túlóráztam, azt hittem, a közös jövőnkre, egy nyaralásra gyűjtünk…
Renáta bizonytalanul megrázta a fejét.
— És ezek a… bizonyítékok… biztosak? Nem lehet félreértés?
Dóra félretolta a tányért, elővette a telefonját.
— Szállodai fotók? Képernyőmentések az üzeneteiről az öccsével? Vagy…
— Elhiszem, elhiszem — emelte fel a kezét Renáta. — Csak mindig azt gondoltam, ti vagytok az álompár. Olyan rendesnek, sikeresnek tűnt.
— Rendes — mosolyodott el Dóra keserűen. — Anyám mondta mindig, hogy egy férfi legyen pozitív, mint az Rh-faktor. Kár, hogy az én Rh-pozitív férjemről kiderült: csak a hülyeségteszten produkál pozitív eredményt.
Renáta nem bírta ki, felnevetett.
— És most mihez kezdesz?
— Fogalmam sincs. Először válás. Aztán… majd alakul.
Ebben a pillanatban megérkezett a pincérnő a számlával, és Dóra egy másodpercre elhallgatott, miközben azon gondolkodott, vajon milyen csend várja majd otthon este.