A hívás a harmadik napon érkezett. Júlia Lukács hosszú másodpercekig csak nézte a kijelzőt, mielőtt végül felvette volna.
— Júlia… én vagyok — szólalt meg Márton Deák bizonytalanul.
— Tudom — felelte röviden.
— Hogy vagy mostanában?
— Megvagyok.
— Figyelj… nem jönnél haza? Teljes a felfordulás. Sehol sem találom az ingeimet.
Júlia önkéntelenül elmosolyodott, de a mosolyban nem volt vidámság.
— A szekrényben vannak. Bal oldalon, a második polcon.
— A mosógép meg… mintha nem úgy működne, ahogy kellene.
— Az „intenzív mosás” gombot kell megnyomni.
— Júlia, ne így… vagyis… talán leülhetnénk normálisan megbeszélni mindent?
— Mit pontosan, Márton? Te már mindent elmondtál. Egy fillért sem tettem bele, tehát beleszólásom sincs semmibe.
— Akkor elragadtattam magam.
— Nem. Akkor őszinte voltál. Kimondtad azt, amit régóta gondoltál. És a családod is pont így látja.
— Júlia…
— Ne hívj többet — mondta, és megszakította a vonalat.
A telefon azonnal újra csörgött. Júlia némára állította, majd letette az asztalra.
A boltban Mónika Gál, az üzlet vezetője hamar észrevette, hogy Júlia egyre korábban érkezik, és gyakran ő zár utoljára.
— Júliám, minden rendben veled? — kérdezte egy reggel aggódva. — Nagyon sápadt vagy.
— Semmi baj — hazudta. — Csak rosszul aludtam.
— Úgy nézel ki, mint akit kifacsartak. Nem akarsz kivenni egy szabadnapot?
— Nem, köszönöm. Most pont a munka segít.
Mónika Gál elgondolkodva mérte végig, de nem firtatta tovább. Néhány nappal később azonban behívta az irodájába.
— Ülj le. Gondolkodtam valamin. Megüresedik a vezető eladói pozíció. Zsuzsanna Oláh nyugdíjba készül. Érdekelne?
Júlia meglepetten pislogott.
— Én? Vezető eladóként?
— Miért ne? Négy éve itt vagy, a vásárlók kedvelnek, értesz az áruhoz. A fizetésedhez havi ötezer forinttal több járna. Gondold át.
— Én… igen. Vállalom — vágta rá hirtelen. — Nagyon köszönöm.
Amikor kilépett az irodából, remegett a keze. Ötezer forint nem volt vagyon, de jelentett valamit. Egy apró lépést az önállóság felé.
Este mindent elmesélt Nóra Vargának. A barátnője őszintén örült, még ünneplést is javasolt. A konyhában ültek, teát ittak keksz mellett, és Júlia egyszer csak arra eszmélt rá, hogy jól érzi magát. Nyugalom volt benne. Hosszú idő óta először senki sem szólt bele abba, mit csinál rosszul. Nem hevert szanaszét koszos zokni a padlón, nem hangzott el szemrehányás a vacsora miatt.
— Tudod — mondta Nóra — amikor én eljöttem a volt páromtól, azt hittem, nem élem túl. Úgy éreztem, összeomlott minden. Aztán rájöttem: nem a vége volt, hanem a kezdete.
— Félek — vallotta be Júlia. — Huszonnyolc évesen mindent újrakezdeni…
— Nem nulláról indulsz. Van munkád, tapasztalatod, eszed. Ez már rengeteg.
Júlia bólintott, mégis ott motoszkált benne a szorongás.
Eltelt egy hét. Márton minden nap próbálkozott hívással, Júlia azonban nem vette fel. Aztán üzenetek jöttek. Először dühösek: „Teljesen megőrültél? Felnőtt nő vagy, mégis úgy viselkedsz, mint egy gyerek.” Később bizonytalanabb hangvételűek: „Júlia, beszéljünk legalább.” Végül szinte könyörgők: „Minden szétesik itt, segíts.”
Júlia elolvasta, majd törölte őket.
Ilona Fekete is írt. Egyetlen mondat: „Nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy. Egy családot teszel tönkre ostobaságból.”
Júlia letiltotta az anyósa számát.
Vivien Bíró fotót küldött: a lakás belseje. A konyhában hegyekben állt a mosatlan, a nappaliban ruhák szanaszét. A kép alatt szöveg: „Látod, hová juttattad. Elégedett vagy?”
Júlia megnézte a képet, és furcsa elégedettséget érzett. Hadd éljenek így. Hadd tapasztalják meg.
Levente Mezei két héttel később jelentkezett. Óvatos, tétova üzenet érkezett: „Szia, Júlia. Levente vagyok. Csak azt akartam mondani… szerintem nem volt igazságos, ami történt. Amit anya mondott, meg Márton. Te rengeteget tettél, láttam. Sajnálom, hogy akkor hallgattam.”
Júlia többször is elolvasta, majd röviden válaszolt: „Köszönöm, Levente. Sokat jelent.”
— Legalább valaki ebben a családban normális — jegyezte meg félhangosan, miközben megmutatta az üzenetet Nórának.
— Igen, bár a döntő pillanatban hallgatott — vont vállat a barátnő. — De legalább utólag belátta.
Júlia beletanult az új pozícióba. Több lett a feladat, de nem bánta. Sőt, jólesett elfoglaltnak lenni, így kevesebb ideje maradt rágódni. Mónika Gál rendszeresen dicsérte, és hangsúlyozta, hogy jó döntést hozott.
Egy nap váratlanul betért a boltba Zsuzsanna Oláh, a régi szomszédjuk Pécsről. Idős asszony volt, mindig kedvesen köszönt Júliának a ház előtt.
— Júliám — csodálkozott rá —, azt hittem, már nem dolgozol itt. Rég láttalak.
— Itt vagyok — mosolygott Júlia. — Csak más lett a beosztásom.
— Otthon se látni mostanában. Hová tűntél?
Júlia egy pillanatig hallgatott, majd úgy döntött, nem ferdít.
— Már nem lakom ott, Zsuzsanna néni.
— Hogyhogy? — az asszony elkerekedett szemmel kapta a kezét a mellkasához. — Mi történt?
— Mártonnal különmentünk.
— Jaj, lelkem — csóválta a fejét. — Nem is csodálkozom. Láttam én, hogyan cipelted egyedül a szatyrokat, meg tavasszal is te kapáltál. Ő meg csak a garázsok körül lézengett. Jó feleség voltál, az biztos.
— Köszönöm — mondta halkan Júlia.
— Ha összefutok vele, megmondom neki, hogy ostoba volt. Ritka az ilyen asszony.
Miután Zsuzsanna Oláh elment, Júlia a pult mögött állva azon gondolkodott, hogy mások mindezt látták. Észrevették, mennyit cipelt egyedül. Ő pedig azt hitte, ez így természetes.
Aznap este Márton újra hívta. Júlia ezúttal felvette.
— Mit akarsz?
— Találkozzunk. Beszélnünk kell.
— Nincs miről.
— De van. Sok mindenen gondolkodtam. Lehet, hogy nem volt igazam.
— Lehet? — Júlia keserűen felnevetett. — A családod előtt ordítottál velem. Azt mondtad, semmit sem tettem bele. Hogy a munkám nem ér semmit.
— Elragadtattam magam.
— Nem. Kimondtad az igazságodat. Anyádét is. Meg Vivienét.
— Anya csak Leventének akart segíteni.
— Az én rovásomra. A mi lakásunkkal. Nélkülem döntöttetek, mintha nem is léteznék.
Márton hallgatott, majd fáradtan felsóhajtott.
— Nehéz nélküled otthon.
— Megoldod.
— Júlia, legalább találkozzunk. Igyunk egy kávét, beszélgessünk normálisan.
— Nem akarok.
— Miért?
— Mert elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy kényelmes legyek. Hogy azt hallgassam, semmit sem csinálok. Hogy amit én teszek, az nem számít munkának.
— Nem mondok ilyet többé.
— És tenni fogsz valamit? Nem dobálod majd szét a ruháidat? Elmosogatsz? Kiveszed a részed? Vagy továbbra is ledőlsz a kanapéra, mintha csak te lennél fáradt?
A vonal túlsó végén csend volt.
— Látod — szólalt meg halkan Júlia. — Még válaszolni sem tudsz. Mert tudod, hogy semmi sem változna.
— Fog — tört elő Márton hangjából a kétségbeesés. — Segíteni fogok, megígérem.
— Az ígéretek üresek. Egy éve azt ígérted, mindent együtt döntünk el. Aztán még csak meg sem védtél az anyáddal szemben.
— Később megnyugodott. Azt mondta, túlzásba esett.
— Túlzás — ismételte Júlia. — Szép szó. És te? Te mit tettél?
— Azt mondtam, hogy majd együtt megoldjuk.
— Nem igaz. Hallgattál. Mindig hallgatsz. Mert így kényelmesebb.
Megszakította a hívást. A keze remegett. Nóra kilépett a szobából, mellé ült a kanapéra, és aggódva ránézett.