— Ez valóban jól hangzik — szólalt meg óvatosan Júlia Lukács, miközben megpróbált mosolyt erőltetni magára. — Gratulálok, Levente.
— Ne siess az örömmel — vágott közbe Ilona Fekete, és határozott mozdulattal letette az evőeszközt. — A költözéshez pénz kell. Kaució az albérletre, ügyintézés, papírok. Legalább kétszázezer forintra lesz szükség az elején.
A szobát hirtelen csend ülte meg. Márton Deák tovább rágta az ételt, de a tekintetét a tányérjára szegezte, mintha ott keresne menedéket.
— Elmegyek dolgozni — szólalt meg Levente halkan. — Visszafizetem majd. Ígérem.
— Majd, persze — Ilona a fejét csóválta. — Csakhogy most kell a pénz. — Ezután Márton felé fordult. — Fiam, szerintem te és Júlia segíthetnétek. Egy kisebb hitel beleférne.
Júlia gyomra összerándult, mintha jeges kéz markolta volna meg belülről.
— Várjunk csak — kezdte bizonytalanul. — Már van hitelünk a lakás miatt. Egyszerűen nem bírunk el még egyet.
— Dehogynem — felelte a nő szárazon. — Van ingatlanotok, fedezetként fel lehet ajánlani. Úgy kedvezőbbek a feltételek.
— Nem — rázta meg Júlia a fejét. — Ez túl nagy kockázat. Ha bármi félremegy, utcára kerülhetünk.
Vivien Bíró gúnyosan felhorkant.
— Komolyan, téged itt egyáltalán kérdez valaki? A lakást Márton vette, az ő döntése.
— Hogyhogy az övé? — fordult felé Júlia. — Közösen vettük!
— Ugyan már — legyintett Vivien. — A te fizetésedből még az önerő sem jött volna össze. Márton fizeli a törlesztőt, minden hónapban. Ez az ő érdeme.
Júlia a férjére nézett, várva, hogy megszólaljon, kiálljon mellette. Márton azonban némán bámulta a tányért, mintha ott valami rendkívül fontos dolgot látna.
— Márton — szólította meg Júlia rekedten. — Mondj valamit.
A férfi vállat vont.
— Hát… igazuk van. Én fizetem a hitelt. Havonta húszezer forint megy el rá.
— És én? — Júlia hangja megremegett. — Én semmit nem teszek hozzá? A bevásárlást, a rezsit, a javításokat mind én állom. Minimum tizenötezret költök havonta!
— Ez nem ugyanaz — szólt közbe Ilona. — A hitel komoly dolog. Az élelmiszer apróság.
— Apróság? — Júlia érezte, hogy forr benne a düh. — Étlen maradjunk? Levegőn éljünk? Ráadásul én főzök, takarítok, mosok! Hatkor kelek, hogy mindennel végezzek munka előtt. Márton még a bögréjét sem teszi a mosogatóba!
— Jaj, ne kezdjük már — forgatta a szemét Vivien. — Takarítás, mosás… ez munka lenne? Bárki megcsinálja.
Levente bizonytalanul próbált közbelépni.
— Nyugi, tényleg… talán nem kéne hitelt felvenni. Megoldom valahogy egyedül…
— Te most hallgass — vágta el az anyja. — Majd ha kérdeznek.
Júlia felállt az asztaltól. A keze remegett, alig tudta kontrollálni magát.
— Nem egyezem bele, hogy a lakást fedezetként bevonjuk. Ez az otthonunk, nem kockáztathatjuk.
— Otthonunk? — Ilona ajkán megvető mosoly jelent meg. — Miféle többes szám ez? Márton vette. Te azt hiszed, számít, amit te beleteszel? Azt gondolod, hogy a főztöddel fizetsz? A felmosással?
— Én is dolgozom — felelte Júlia halkabban, de szilárdan. — Reggel hatkor kelek, reggelit készítek, teregetek, felmosok. Utána egész nap talpon vagyok a boltban. Két órát utazom haza. Este újra főzök, takarítok. Amikor Márton hazaér, ledől a kanapéra. Én pedig este tizenegyig robotolok. És te azt mondod, ez semmi?
— Ez kötelesség — vágta rá Ilona. — Feleség vagy. Ez a dolgod.
Márton hirtelen felkapta a fejét. Az arca vörös volt az indulattól.
— Elég volt! — kiáltotta. — Elegem van a panaszaidból! Egy fillért sem tettél ebbe a lakásba, úgyhogy inkább maradj csendben!
Dermedt csend lett. Júlia úgy állt ott, mintha arcul ütötték volna. Ilona elégedetten bólintott, Vivien arcán káröröm játszott. Levente zavartan a tányérját nézte.
— Elegem van a hisztidből — folytatta Márton, mintha átszakadt volna benne valami. — Azt hiszed, a főzés meg a takarítás nagy kunszt? Bárki képes rá. Én meg valódi pénzt keresek! Egész nap cipelek, hajtok, megszakadok, te meg egy meleg boltban állsz, és még panaszkodsz is!
Júlia lassan megfordult, és elindult az ajtó felé.
— Hova mész? — szólt utána Márton.
Nem válaszolt. Bement a hálószobába, kinyitotta a szekrényt, és levette a felső polcról a régi utazótáskát. Pakolni kezdett: farmerok, pulóverek, fehérnemű. Mozdulatai gépiesek voltak.
Márton mögötte termett.
— Mit csinálsz? Ez valami színjáték?
— Elmegyek — mondta Júlia, anélkül hogy ránézett volna.
— Hogyhogy elmész?
— Így. Összepakolok és elmegyek. — Behúzta a cipzárt. — Ha semmit nem adtam ehhez a lakáshoz, akkor nincs mit veszítenem.
— Júlia, ne légy ostoba — a férfi hangjában bizonytalanság bujkált. — Hova mennél?
— Nem rád tartozik — felelte Júlia, majd a vállára vette a táskát. — Maradj itt a családoddal. Vegyetek fel annyi hitelt, amennyit akartok. Csak főzni és takarítani innentől magatok fogtok.
— Júlia, várj…
De ő már az ajtó felé tartott. A nappaliban Ilona, Vivien és Levente még mindig az asztalnál ültek. Az anyós diadalmas tekintettel nézett rá.
— Így a helyes. Az ilyeneknek nincs helyük rendes családban.
Júlia megállt az ajtóban. Ilonára, majd Mártonra nézett, aki a folyosón állt, dühösen és tanácstalanul.
— Tudják mit? — mondta nyugodtan. — Igazuk van. Nekem itt nincs helyem.
Kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót. A lépcsőházban gyorsan haladt lefelé, majd kiért az utcára. Alkonyodott, a táska súlya húzta a vállát. A megállónál leült egy padra, elővette a telefonját, és kikereste Nóra Varga számát.
— Nóra? Én vagyok. Átmehetnék hozzád? Csak pár napra, aludni.
— Júlia, mi történt? — kérdezte a barátnő aggódva.
— Majd elmesélem. Most csak… szükségem lenne rád.
— Gyere. Küldöm a címet.
Egy órával később Júlia Nóra lakásának ajtajában állt. A barátnő azonnal ajtót nyitott, otthoni ruhában, vizes hajjal.
— Gyere be gyorsan — húzta be. — Mi történt?
A konyhában ültek le. Nóra forró teát tett elé, és türelmesen várt. Júlia eleinte hallgatott, aztán szavakba öntötte mindazt, ami történt: a családot, a hitelt, Márton mondatait. Csendesen beszélt, mégis remegett belül.
— És tényleg eljöttél? — kérdezte Nóra.
— Igen. Egyszerűen eljöttem.
— Jól tetted — szorította meg a kezét. — Sokan maradtak volna.
— Öt évig maradtam.
— Most már elég. Maradj nálam, ameddig kell. Van hely.
Júlia végre sírni kezdett. Nem a fájdalomtól, hanem a megkönnyebbüléstől. Mintha egy régi, nehéz teher gördült volna le róla.
— Köszönöm — suttogta.
Az első napok furcsán teltek. Idegen kanapén ébredt, és néha időbe telt, mire felfogta, hol van. Nóra korán ment dolgozni, kulcsot hagyott neki. Júlia bejárt a boltba, tette a dolgát, a kollégák semmit sem vettek észre. Hozzászokott, hogy elrejti az érzéseit. A harmadik nap estéjén azonban megcsörrent a telefonja, és a kijelzőn Márton neve jelent meg.