A lakás rövid idő alatt inkább raktárra kezdett hasonlítani, mint otthonra. Dobozok torlódtak az előszobában, a fal mellett egymásra pakolt táskák álltak, a konyhában pedig lábasok és edények foglalták el a pult felét. Erzsébet Király ágyneműi katonás rendben sorakoztak a szekrény polcain, kiszorítva Júlia Kozma ruháit, mintha azok soha nem is tartoztak volna igazán oda. Júlia hiába kereste az arckrémjét, végül a balkonon bukkant rá, egy doboz alján, ahová Ákos Fazekas minden „feleslegesnek” ítélt holmit száműzött.
Az anyós reggeltől estig a konyhában sürgött-forgott. Üvegeket cserélgetett, edényeket rakosgatott, és részletes magyarázatokat adott arról, melyik polcon mi a praktikusabb hely.
– Júlia, ezek a fűszerek így teljesen rosszul vannak – jegyezte meg Erzsébet Király, miközben kipakolta a szekrényt. – Magasság szerint kell őket sorba tenni, sokkal áttekinthetőbb. Gyere, megmutatom, hogyan érdemes.
Júlia némán állt, és figyelte, ahogy a konyha lassan idegen tereppé válik. Próbált közbeszólni, de a szavak elhaltak, mert az anyós nem figyelt rá.
– Hidd el, én csak jót akarok. Nekem több tapasztalatom van, tudom, mi a helyes – zárta le Erzsébet Király.
Lilla Balogh is pillanatok alatt belakta a lakást. Reggelenként hosszú szépségrituálékat tartott a fürdőben, akár egy órára is elfoglalva azt. Júlia a folyosón állt törölközővel és neszesszerrel a kezében, türelmesen várva. Bent zene szólt, csobogott a víz, és Lilla nevetve telefonált.
– Lilla, még sokáig leszel? – kopogott be Júlia.
– Mindjárt végzek! – hangzott a válasz, de újabb húsz perc telt el, mire kinyílt az ajtó.
A lány köntösben, törölközővel a haján sétált el Júlia mellett.
– Bocsi, arcmaszkot csináltam. A bőröm elég kényes.
Fürdés után Lilla beült a fotelbe a telefonjával. Görgette a képernyőt, videókat nézett, üzeneteket írt. Az egész napja a készülék körül forgott, csak evéskor szakadt el tőle pár percre.
– Nem lenne kedved besegíteni kicsit a házimunkába? – kérdezte egyszer Júlia óvatosan.
– Nincs rá időm, tanulok – felelte Lilla anélkül, hogy felnézett volna.
– Három órája a telefonodat nézed.
– Pihenek. Fáj a fejem a tanulástól.
Júlia nem firtatta tovább. Tudta, hiábavaló. Lilla megszokta, hogy mindig kiszolgálják: előbb az anyja, most pedig a bátyja felesége.
Ákos rendre azzal nyugtatta, hogy ez csak átmeneti állapot. Valahányszor Júlia a határidőkről kérdezett, a férfi elintézte egy vállrándítással.
– Még egy hét, és mennek.
Csakhogy a hetek teltek, Erzsébet Király és Lilla pedig eszük ágában sem volt elköltözni. Sőt, az anyós egyre gyakrabban kezdte pedzegetni a „végleges” elrendezést.
– Lillának külön szoba kell, tanulnia kell a lánynak – mondta vacsora közben. – Ákoskám, nem költözhetnétek ti Júliával a nappaliba? A kanapé kihúzható.
– Anyu, erről majd később beszéljünk – kerülte ki a választ Ákos.
– Mit kell ezen megbeszélni? Egy család vagyunk, segítjük egymást.
Júlia az asztal alatt ökölbe szorította a kezét. Szíve szerint kiabált volna, hogy ez nem egyeztetés, hanem diktátum. Hogy a lakás nem végtelen, és elege van abból, hogy kanapén alszik. De hallgatott. Tudta, hogy ha megszólal, botrány lesz, és Ákos mindig az anyja oldalára áll.
Egy este Júlia a szokásosnál korábban ért haza. Elmaradt egy megbeszélés, ezért beugrott a patikába gyógyszerekért. Amikor kinyitotta az ajtót, beszélgetést hallott az előszobából. Erzsébet Király a szomszéddal, Ildikó Gállal társalgett.
– Igen, a lakás eredetileg a nagymamáé volt, most már Ákosé – mondta az anyós. – A menyem örüljön, hogy egyáltalán itt lehet. Mi is ideköltözünk, elférünk.
Júlia elsápadt. Megdermedt a küszöbön, mintha földbe gyökerezett volna a lába. A mondatok pofonként csattantak. „Itt lehet.” Mintha idegen lenne a saját otthonában, mintha szívességből lakna ott.
Ildikó Gál válaszolt valamit, de Júlia már nem hallotta. Belül minden elnémult. Csendben bement a nappaliba, letette a táskáját a kanapéra, és leült. Keze remegett, a levegő nehezen jutott a tüdejébe.
„Beengedtek.” Öt év házasság, öt év ebben a lakásban, és mindvégig csak ideiglenes vendég volt. Ákos sosem mondta, hogy közös az otthonuk, mindig hangsúlyozta, hogy az az ő tulajdona. Júlia akkor ezt nem vette komolyan. Azt hitte, egy házasságban az ilyesmi nem számít. Tévedett.
Erzsébet Király belépett a nappaliba, és meglátta Júliát.
– Ó, már itthon vagy? Miért ilyen korán?
– Elmaradt a megbeszélés – felelte halkan Júlia.
– Annál jobb. Akkor segítesz vacsorát főzni, egyedül nem bírok vele.
Júlia ránézett. Az anyós az ajtóban állt, magától értetődő természetességgel várva, hogy a menye felpattanjon.
– Nem – mondta Júlia.
– Hogyhogy nem? – hökkent meg Erzsébet Király.
– Nem főzök. Fáradt vagyok.
– Ne hisztizz, mindenkinek ennie kell.
– Akkor főzzön maga. Vagy kérje meg Lillát.
Az anyós arca megfeszült.
– Mi ütött beléd ma? Rossz napod van?
– Nincs semmi bajom. Csak ezt nem csinálom tovább.
– Mit nem?
– Hogy kiszolgáljam magukat.
Erzsébet Király kihúzta magát, karba font kézzel.
– Ákos! Gyere ide!
Ákos kilépett a hálószobából.
– Mi történt?
– A feleséged nem hajlandó segíteni itthon – panaszkodott az anyja.
Ákos Júliára nézett.
– Mi bajod van?
– Elegem van abból, hogy cselédként kezelnek – mondta Júlia nyugodtan.
– Senki nem mondta, hogy az lennél. Csak segíteni kell.
– Segítettem. Minden nap. De ez sosem elég.
– Ne csinálj jelenetet – fintorgott Ákos. – A vacsorát meg kell főzni.
– Főzd meg te. Vagy az anyád.
Ákos arca elvörösödött.
– Egész nap dolgoztam.
– Én is.
– Júlia, úgy viselkedsz, mint egy gyerek.
– Nem, Ákos. Úgy viselkedem, mint egy felnőtt ember, aki nem hagyja tovább, hogy irányítsák.
Erzsébet Király gúnyosan felhorkant.
– Látod, milyen hálátlan a feleséged?
Júlia felállt.
– Hálátlan? Miért is kellene hálásnak lennem? Amiért „beengedtek” a lakásba? Amiért a kanapén alszom? Amiért senki nem kérdezett meg, mielőtt ideköltöztek?
– Ők az én családom – mondta Ákos.
– És én? – kérdezte Júlia halkan.
Ákos nem felelt. A csend mindennél beszédesebb volt. Júlia megértette: a férfi szemében nem volt család, csak feleség. Kényelmes kiegészítő, aki főz, takarít, alkalmazkodik.
– Értem – bólintott Júlia.
Bement a hálószobába, előhúzta a bőröndöt a szekrényből, és pakolni kezdett. Ákos követte.
– Mit csinálsz?