Ákos Fazekas eleinte csak hétvégenként járt át hozzájuk. Aztán egy idő után már Erzsébet Király is megjelent, eleinte csak egy-egy éjszakára maradt, később viszont rendszeressé vált a jelenléte, és mindehhez állandó megjegyzések társultak Júlia Kozma irányába. Nem telt el sok idő, és Lilla Balogh is egyre gyakrabban bukkant fel. Huszonkét éves volt, egyetemre járt, mégis úgy viselkedett, mintha minden természetes módon körülötte forogna.
– Júlia, kimossnád ezt a ruhát? – kérdezte Lilla, miközben odanyújtotta a gyűrött darabot. – Nekem erre most nincs időm, holnap óráim vannak.
– Júlia, főznél valami rendeset? – tette hozzá Erzsébet Király kissé panaszos hangon. – Nálam teljesen üres a hűtő, nem jutott energiám a főzésre.
Júlia igyekezett higgadt maradni. Minden alkalommal azonban, amikor megpróbált beszélni Ákossal, a férfi könnyedén lesöpörte az egészet.
– Túldramatizálod – legyintett. – Csak segítséget kérnek. Ebben mi a probléma?
Ekkor derült ki, hogy Erzsébet Király és Lilla Balogh ide költöznek. De hogy pontosan mennyi időre, arról szó sem esett. Pár nap? Hetek? Talán egy egész hónap? Ákos nem részletezte, egyszerűen kész tényként közölte. Júliának segítenie kellett, alkalmazkodnia, kiszolgálnia őket, miközben a saját munkája, eredményei láthatatlanná váltak mindenki számára.
Júlia visszament a nappaliba. Ákos újra a telefonjába mélyedt, mintha az előző percek meg sem történtek volna.
– Ákos, erről muszáj beszélnünk – szólalt meg határozottan.
– Mit akarsz megbeszélni? Már döntés született.
– Nem, még nincs lezárva. Ez az én otthonom is. Jogom van beleszólni.
Ákos felnézett, a szemében nyílt ingerültség villant.
– A lakás az enyém. Az én nevemen van. Te csak be vagy ide jelentve.
Júlia ezt pontosan tudta. A lakás valóban Ákos tulajdona volt, még az apjától kapta évekkel az esküvő előtt. Akkor ez nem tűnt fontosnak. Azt hitte, a házasság mindent kiegyenlít.
– Rendben – mondta végül fáradt sóhajjal. – De holnap nem tudok szabadságot kivenni. Dolgoznom kell.
– Akkor munka után jössz, és segítesz. Este kipakolunk.
– Ákos, kemény napom lesz. Kimerülten érek majd haza.
– Mindenki elfárad. Nem csak te.
Júlia nem válaszolt. Bement a hálószobába, becsukta az ajtót, leült az ágy szélére. Sírni szeretett volna, de a könnyei nem jöttek. Belül csak egy hideg, súlyos üresség maradt.
Másnap hajnalban kelt. Ákos még aludt. Gyorsan felöltözött, a konyhában állva megitta a kávéját, majd csendben elment. Útközben újra és újra a tegnapi „beszélgetésen” járt az esze – pontosabban azon, hogy valójában nem is volt párbeszéd, csak Ákos egyoldalú kijelentései, amelyekben az ő véleménye nem számított.
A munkahelyén feszes tempóban telt a nap. Tárgyalás beszállítókkal, új szerződések átbeszélése, értekezlet a vezetéssel. András Orosz bemutatta őt a többi osztályvezetőnek. Gratulációk, kézfogások követték egymást. Volt, aki őszintén örült a sikerének, mások szemében irigység csillant. De ez mégiscsak elismerés volt. Júlia elérte, amiért dolgozott.
Este fáradtan ért haza. Amikor kinyitotta az ajtót, megtorpant. A szűk előszobát dobozok, táskák, szatyrok lepték el, mintha egy raktárba lépett volna.
– Júlia, végre megjöttél! – hallatszott Erzsébet Király hangja a lakás belsejéből. – Gyere, segíts kipakolni!
Levette a cipőjét, gondosan letette a táskáját, majd bement a szobába. Erzsébet Király a háló közepén állt, és utasításokat osztogatott Lillának, aki éppen ruhákat húzott elő a bőröndből.
– Jó estét, Erzsébet Király – mondta visszafogottan.
– Szervusz, Júliám – fordult felé a nő erőltetett mosollyal. – Na, segítesz, vagy csak nézelődsz?
– Most értem haza. Átöltözhetek előbb?
– Persze, persze, de siess, rengeteg a munka.
A nappaliban Ákos a kanapén ült, a tévét bámulta, mintha körülötte nem zajlana semmi.
– Hol vannak a dolgaim? – kérdezte Júlia.
– Áttettem ide. Az ablaknál van egy doboz.
Ott állt egy kartondoboz, tele gyűrt ruhákkal, minden összevissza dobálva.
– Ezt komolyan gondolod? – fordult a férjéhez.
– Mi a baj vele? – vont vállat Ákos, le sem véve a szemét a képernyőről.
– A holmim csak úgy beledobálva.
– Majd később elrendezed. Nem volt időm pepecselni.
Júlia ökölbe szorította a kezét. Legszívesebben kiabált volna, de lenyelte a szavakat. Felkapta a dobozt, a fürdőbe vitte, átöltözött, majd visszament segíteni.
– Júlia, akaszd fel Lilla ruháit a szekrénybe – szólt Erzsébet Király.
– Nagyon fáradt vagyok. Lehetne egy kis szünet?
– Majd később pihensz. Most szükség van rád.
Lilla az ágyon ült, a telefonját görgette.
– Ő is meg tudná csinálni – jegyezte meg Júlia.
– Holnap vizsgája van. Tanulnia kell – vágta rá az anyja.
– Nekem holnap fontos megbeszélésem lesz.
– A tanulás előrébb való.
Júlia nem vitatkozott tovább. Két órával később alig állt a lábán.
– Ennyi volt, tovább nem bírom – mondta halkan.
– Jól van, menj – engedte meg Erzsébet Király.
– Hol alszom? – kérdezte Júlia a nappaliban.
– Itt, a kanapén.
– Ez kényelmetlen.
– Kibírod. Nem örökre szól.
– Mennyi ideig?
– Két-három hét. Talán egy hónap.
Júlia leült. Egy hónap. És Ákos még csak meg sem próbálta megérteni.
– Nekem ez nagyon nehéz.
– Ne panaszkodj – zárta le Ákos.
Júlia a konyhába ment, evett egy darab tortát állva. Az édesség csak még keserűbbé tette az estét. Néhány nap elteltével a lakás hangulata végleg megváltozott, és Júlia pontosan érezte, hogy ez még csak a kezdet.