— Egyedül voltak… — tette hozzá halkabban. — Megígérem, többé nem lépem át a határt. Csak… képtelen voltam magukra hagyni őket, amikor keservesen sírtak.
Elemér Fodor hosszú ideig nem válaszolt. Figyelmesen nézte a fiatal nőt. Vivien Vincze alig múlt húszéves, az arca fáradtságot árult el, mégis volt benne valamiféle csendes egyenesség. A tekintete nyílt maradt, nem keresett kifogásokat.
Végül Elemér megszólalt:
— Tudod, Vivien, mit adtál a fiaimnak tegnap éjjel?
A lány zavartan pislogott.
— Én csak… ringattam őket, hogy elaludjanak — felelte bizonytalanul.
— Nem — rázta meg a fejét halkan Elemér. — Olyasmit kaptak tőled, amit semmilyen vagyonért nem lehet megvásárolni. Meleget. Valódi törődést.
Vivien ajka résnyire nyílt, de a szavak nem jöttek. Lesütötte a szemét, mintha el akarná rejteni az arcán végiggördülő könnyeket, amelyek hangtalanul hullottak a padlóra.
Aznap éjjel Elemér sokáig ült a gyerekszobában. Nézte az ikreket, ahogy békésen alszanak. Hónapok óta először mardosta bűntudat. Mindent megadott nekik: kifogástalan kiságyakat, drága ruhákat, a legjobb tápszert. Csakhogy ő maga alig volt jelen. Az idejét üzletek, tárgyalások és újabb terjeszkedési tervek emésztették fel.
Rádöbbent, hogy a gyerekeknek nem még több kényelemre van szükségük. Hanem rá. Egy apára. Szeretetre. És erre nem egy tanácsadó, hanem a takarítónő ébresztette rá.
Másnap magához hívatta Vivient az irodába.
— Nem vagy elbocsátva — mondta határozottan. — Sőt, szeretném, ha maradnál.
A lány meglepetten felnézett.
— De… miért?
— Nem csupán takarítóként — folytatta Elemér. — Olyan emberként, akiben a fiaim megbízhatnak.
Vivien szeme elkerekedett.
— Én ezt nem értem…
Elemér halványan elmosolyodott.
— Tudom, hogy van egy kislányod. Ettől a naptól kezdve az iskoláztatását én fizetem. A műszakjaid pedig rövidebbek lesznek, mert jogod van mellette lenni.
Vivien remegő kézzel a szája elé kapott, elárasztották az érzések.
— Elemér úr… ezt nem fogadhatom el.