A másik gyermek arcát a nő mellkasához fúrta, lélegzete egyenletes volt és mély, mintha ösztönösen az anyai szív ritmusát keresné. A halvány fényben jól kivehető volt Vivien Vincze arca: a kimerültség jelei ültek rajta, az a fajta fáradtság, amely nem hanyagságból születik, hanem abból, amikor valaki erején felül ad magából. Elemér Fodor torka összeszorult, nyelt egyet, és képtelen volt elszakítani tekintetét erről a látványról.
Másnap reggel magához hívatta Erzsébet Katonát, a ház vezető gondnokát.
— Ki volt az a nő? — kérdezte, és bár igyekezett higgadt maradni, hangja mégis keményebbre sikerült a kelleténél. — Miért volt a takarítónő a fiaimmal?
Erzsébet habozott egy pillanatig.
— Vivien Vinczének hívják, uram. Csak néhány hónapja dolgozik itt, de lelkiismeretes. Az éjjel a dadus rosszul lett, ezért hamarabb elment. Vivien valószínűleg meghallotta, hogy a kicsik sírnak, és mellettük maradt, amíg meg nem nyugodtak.
Elemér összevonta a szemöldökét.
— És miért a padlón aludt el?
— Azért, uram — felelte Erzsébet, tekintete meglágyulva —, mert neki is van egy kislánya. Két műszakot vállal naponta, hogy fedezni tudja a taníttatását. Alighanem egyszerűen… kimerült.
Elemérben ekkor valami elmozdult. Eddig Vivien csupán egy név volt a bérlistán. Most azonban anyaként látta maga előtt, aki csendben küzd a mindennapokkal, miközben idegen gyerekeknek is képes biztonságot adni.
Aznap este a mosókonyhában találta meg, amint gondosan hajtogatta a frissen mosott lepedőket. Amikor Vivien észrevette, elsápadt.
— Elemér úr, én… nagyon sajnálom — hebegte, keze remegett. — Nem akartam átlépni a határokat. A gyerekek sírtak, nem volt ott senki, és azt hittem…
— Úgy döntöttél, hogy a fiaimnak szükségük van rád — vágott közbe halkan Elemér.
Vivien szemében könnyek csillantak.
— Kérem, ne küldjön el. Többé nem teszek ilyet. Csak… nem tudtam tétlenül hallgatni, ahogy sírnak.