Az óra éppen éjfélt ütött, amikor Elemér Fodor benyitott szegedi otthonának nehéz, tölgyfából készült ajtaján. A márványpadlón visszhangzottak a léptei, miközben lazítani kezdett a nyakkendőjén; vállát még mindig nyomta a véget nem érő megbeszélések, alkuk és az az állandó elvárás, hogy mindig annak az embernek mutatkozzon, akit csodálnak – és irigyelnek.
Mégis, ezen az éjszakán valami finoman elcsúszott a megszokott rendből.
Nem a csend fogadta.
A házat alig hallható neszek töltötték meg: egy egyenletes légzés, tompa, megnyugtató zsongás, és két apró szív szabályos ritmusa, amely ellenállhatatlanul a nappali felé vonta.
Elemér homlokát ráncolta.
A fél éves ikreknek az emeleten kellett volna aludniuk, az éjszakai dajka felügyelete alatt.
Óvatosan közelebb lépett, fényes cipője hangtalanul süllyedt bele a szőnyegbe.
Aztán megtorpant.
A lámpa szelíd fényében, a padlón egy fiatal nő feküdt, türkiz munkaruhában. Fejét összehajtott törölközőre pihentette, hosszú szempillái árnyékot vetettek az arcára, ahogy mélyen aludt.
Mellé kucorodva ott voltak a fiai – az ikrek –, vastag takarókba bugyolálva. Apró ökölbe szorult kezeik görcsösen kapaszkodtak a nő ujjaiba, mintha álmukban sem akarnák elengedni.
Nem a dajka volt.
Hanem a takarítónő.
Elemér szíve hevesebben kezdett verni. Mit keres itt? És miért éppen a gyerekeivel?
Egy pillanatra feltámadt benne az üzletember ösztöne: azonnal felébreszteni, biztonságiakat hívni, magyarázatot követelni. Ám amikor alaposabban megnézte őket, a düh lassan szertefoszlott.
Az egyik kisfiú ujjacskáival erősen szorította a nő kezét, nem engedve el még álmában sem. A másik egészen hozzá simult, fejét a mellkasára hajtva, nyugodtan lélegezve, mintha az anyai szívverést hallgatná. Elemér ekkor értette meg, hogy ami előtt áll, több egyszerű félreértésnél, és a következő pillanatok kérdései már elkerülhetetlenek voltak.