…és tovább ömlöttek belőle a szavak, egyre durvábban.
– Ültél volna továbbra is a kis odúd mélyén! Ezek közös pénzek, mert mi EGY CSALÁD vagyunk! – csattant fel.
– Nem, Tamás – vágtam közbe halkan, de kérlelhetetlenül. – Ezek az én forintjaim. Én kerestem meg őket. A saját fejemmel és a saját munkámmal. És nem fogom hagyni, hogy mind elfolyjon a fiad újabb, eleve kudarcra ítélt agyszüleményére.
Ez betalált. Pontosan tudtam, hova szúrok. Elakadt a levegője, az arca vörös lett, mintha az indulat egyszerre akarna kitörni belőle minden irányba.
– Te… te az én fiamat ne merd idekeverni! Ő…
– Ő micsoda? Igyekszik? – keserű nevetés csúszott ki belőlem. – Egy dologban nagyon szorgalmas: abban, hogy mások pénzén éljen. Előbb a tiéden, most már az enyémen is. Elég volt. Ennek a mulatságnak vége.
– Ezt még megbánod! – ordította utánam, amikor hátat fordítottam neki, és bementem a hálószobába. Becsapódott mögöttem az ajtó. Nekidőltem, zihálva. A szívem vadul vert, de nem a félelem miatt. Valami egészen más kavargott bennem: felszabadító, fájdalmas, ijesztő szabadság.
Az éjszaka nem hozott álmot. A plafont bámultam, miközben hallottam, ahogy Tamás a konyhában csörömpöl, majd hosszasan, dühösen telefonál valakivel. Sejtettem, kivel: a fiával vagy az anyjával. Hajnalra elcsendesedett a lakás.
Hatkor felkeltem, ahogy mindig. Arcot mostam, felöltöztem. De a reggeli készítése helyett fogtam a táskámat, az új tollamat, a frissen vásárolt jegyzetfüzetemet, és hangtalanul kiléptem az ajtón.
A város épp ébredezett. A közterület-fenntartók komótosan söpörtek, néhány autó suhant el a nedves aszfalton. Nem mentem dolgozni. Gyalog indultam el a folyó felé. A levegő csípős és tiszta volt. A lépcsőkön lesétáltam egészen a vízig. A Tisza szélesen, szürkén, nyugodtan hömpölygött előttem. Néztem ezt a lassú, hatalmas mozgást, és közben kérdések tolultak fel bennem.
Mi lesz most? Fogalmam sem volt. Oda visszamenni, ahhoz az emberhez nem tudtam. Nem azután, hogy világossá tette: számomra csak egy szerep létezik – funkció, háttér, pénztárca. Az elindulás viszont félelmetes volt. Hova? A nagymamám egykori kis lakását régen eladtuk, az ára beleolvadt a közös, háromszobás otthonba, ahol most Tamás parancsolt. Nekem csak a fizetésem maradt, meg egy vadonatúj bankkártya, amin még egyetlen karcolás sem volt.
Elővettem a füzetet és a tollat. Az ujjaim ösztönösen simultak a sima felületre. Az első oldal tetejére felírtam: „Mit akarok valójában?”
Alá pedig sorban érkeztek a pontok.
1. Kivenni egy lakást. Kicsit. Csak magamnak.
2. Beadni a válópert és elindítani a vagyonmegosztást.
3. Beiratkozni olasz nyelvtanfolyamra.
4. Elutazni Szombathelyre, megnézni a fehér éjszakákat.
5. Megtanulni kovászos kenyeret sütni.
A lista egyre hosszabb lett. Voltak benne mosolyt fakasztóan apró vágyak, naiv álmok és ijesztően komoly döntések. De mind az enyém volt. Ahogy írtam, úgy éreztem, mintha fellazulna bennem valami régóta szorító csomó. A félelem és a bűntudat, amely évekig nyomta a mellkasomat, lassan engedni kezdett.
Délután felhívtam Diána Somogyit.
– Enikő? Mi történt? – kérdezte rögtön, amint meghallotta a hangomat.
– Diána… furcsa kérésem lenne. Megszállhatnék nálad pár napra? Amíg találok magamnak lakást.
– Akár tovább is – vágta rá gondolkodás nélkül. – Gyere nyugodtan. Tudod az címet. És ne magázz már.
Este Diána és a párja kocsival elkísértek a lakáshoz. Tamás otthon volt. A konyhában ült, megtörten, dühösen. Amikor meglátott, felpattant.
– Na végre! Hol voltál? Azt hitted, majd könyörgök?
– A dolgaimért jöttem – mondtam egyenletes hangon, és bementem a szobába.
Csak azt pakoltam össze, ami az enyém volt. Könyveket, néhány ruhát, az ékszeres dobozt, a szüleim fényképeit, a munkahelyi laptopot. A szekrény mélyéről előkerült a toll és a jegyzetfüzet is.
– És most hova mész? – köpött utánam. – Ki kell majd neked ilyen korban?
– Én – feleltem, anélkül hogy ránéztem volna. – Saját magamnak.
Amikor a két bőrönddel már az ajtóban álltam, még utánam szólt, mintha ez lenne az adu ásza:
– A lakás az én nevemen van, ne felejtsd el. A fele az enyém. Nem kapsz semmit.
– Bíróságon rendezzük – válaszoltam halkan. – A lakást, a vagyont… és azt a hitelt is, amit talán mégis felveszel.
Utolsó pillantást vetettem rá. Egy idegen, megöregedett, dühös férfi állt ott. Annak a fiúnak, aki valaha verseket szavalt nekem a Tisza partján, nyoma sem maradt. És annak a szerelmes lánynak bennem sem.
Fél évvel később minden lezárult. Válás, tárgyalás, vagyonmegosztás. Tamás mindent megtett, hogy üres kézzel hagyjon, de a törvény mellettem állt. Megkaptam az érték felét. Elég volt egy kis, saját stúdióra egy új házban, hatalmas ablakokkal.
Most is ott állok az egyik előtt. Odakint zúg az esti város. A széles párkányon, amiről mindig álmodtam, ibolyák sorakoznak. A sütőben kel az első, kissé csálé, de a saját kenyerem. Az asztalon nyitva fekszik az olasz tankönyv.
Úgy hallottam, Tamás végül eladósodott, és mégis megvette Levente Baloghnak azt a furgont. A kávézó három hónap alatt becsődölt. Állítólag sokat iszik, és mindenkinek panaszkodik, milyen hálátlan feleséget dédelgetett.
Nem sajnálom. Senkit sem. Először érzem azt, hogy semmit nem bánok. Kinyitom a jegyzetfüzetemet, kézbe veszem a kedvenc tollamat, és egy új oldalra felírom: „6. pont: Jegy Rómába.” Elmosolyodom. Mert most már biztos vagyok benne: ez a jegy meglesz.