Azt akartam, hogy egy békés otthonba térjek haza, ahol senki nem követel tőlem semmit. Arról álmodoztam, hogy lefőzök magamnak egy bögre gyógynövényes teát a kedvenc csészémben, leülök az ablak melletti fotelbe, kinyitok egy könyvet, és olvasok addig, amíg lassan rám nem ereszkedik az alkony. Azt is elképzeltem, hogy egy szabad szombaton nem Hajnalka Fazekas házához utazom kötelességből, hanem elmegyek egy múzeumba. Egyedül. Céltalanul sétálni a termek között, megállni a festmények előtt. Szerettem volna megvenni azt a nevetségesen drága töltőtollat, és mellé egy bőrborítású, szép határidőnaplót, hogy végre legyen hová leírnom a gondolataimat. Ilyen egyszerű, szinte jelentéktelen vágyak voltak ezek – és mégis teljesen elérhetetlenek a mostani életemben.
Este azonban újabb nyomás várt otthon. Megcsörrent a telefonom, Hajnalka Fazekas hívott.
– Enikőkém, szervusz, drágám! – csilingelt a hangja. – Tamás felhívott, nagyon el van keseredve. Azt mondja, nem akarod támogatni az unokámat. Hiszen Levente a családért igyekszik, talpra akar állni, biztos pont lenni mindannyiunknak. És te… Hát hogy lehet ez, Enikő? Olyan sokat vártunk tőled. Te mindig olyan megfontolt voltál.
Ez az édeskés hang úgy szorított, mint egy láthatatlan hurok. Mindig mestere volt annak, hogy úgy csavarja a szavakat, hogy végül én érezzem magam bűnösnek. Bűnösnek azért, mert elfáradtam. Azért, mert vágytam valamire, ami csak az enyém. Azért, mert nem akartam újra és újra feláldozni magam mások kedvéért.
– Hajnalka, még nem döntöttem semmiről – feleltem kimerülten.
– Ugyan, mit kell ezen gondolkodni? Segíteni a saját vérednek kötelesség! Ne bántsd Tamást, heves természetű, de hamar lehiggad. Tedd, amit kér, és béke lesz a családban.
Béke. Olyan nyugalom, amelyet az önbecsülésem árán kellett volna megvásárolnom.
A következő napok jeges hallgatásban teltek. Tamás alig szólt hozzám, látványosan külön evett, ajtókat csapkodott. Levente üzenetekkel bombázott: szomorú hangulatjelek, motivációs cikkek arról, hogyan lehet nulláról vállalkozást indítani. Én tartottam magam, és a munkára hivatkoztam. Nem hazudtam. Az új állásom teljesen beszippantott: iratanyagokat rendeztem, ritka, XVIII. századi könyveket digitalizáltunk, és időnként úgy éreztem magam, mint egy felfedező. Az új fizetési kártyám ott lapult a pénztárcámban; néha elővettem, csak hogy a kezembe fogjam. Horgony volt, ami nem engedte, hogy újra elmerüljek mások elvárásaiban.
Egyik nap mégis megingtam. Munka után betértem egy elegáns papírboltba, és megvettem. A tollat. Súlyos volt, arany heggyel, sötétbordó gyantatesttel. Mellé egy vastag bőrkötéses jegyzetfüzetet is választottam. Közel tízezer forintot hagytam ott – korábban ekkora kiadást hetekig marcangoló lelkiismeret-furdalás előzött volna meg. A könyvtárba vittem a csomagot, elrejtettem az íróasztalom fiókjában, és úgy éreztem magam, mint egy összeesküvő. Apró lázadás volt. Saját, titkos terület.
Egy hét múlva átléptem a vissza nem térés határát. Fáradtan, de elégedetten értem haza: befejeztük egy különleges, régi kecskeméti atlasz teljes digitalizálását. Tamás szokatlanul jókedvűen várt az előszobában.
– Van egy remek hírem! – jelentette ki. – Emlékszel, mondtam, hogy Levente talált egy furgont? Nos, elintéztem! Holnap megyünk megnézni!
– Megnézni? – kérdeztem döbbenten. – De hát a pénzről még nem döntöttünk.
– Ugyan már! – ragyogott. – Minden sínen van. Felhívtam egy régi ismerőst a bankban, Imre Szilágyit. Elmagyaráztam a helyzetet, és azt mondta, semmi akadálya. Az új fizetésedre simán adnak akár kétmillió forintot is. Holnap csak beugrasz, aláírsz, és kész. A furgon eladójával is beszéltem, előleget már adtam.
Néztem őt, és úgy éreztem, elfogy körülöttem a levegő. Előleget adott. A bankkal megegyezett. Mindenről döntött. Nekem csak egy aláírás jutott volna. Nem is bankautomata voltam – inkább egy tárgy, egy funkció.
– Előleget? – kérdeztem tompa hangon. – Miből volt rá pénzed?
– Ne csináld már – legyintett. – A régi kártyádról vettem le, maradt rajta úgy harmincezer forint. Úgysem használod, most már az új fizetésed jön.
A kártyámról vett le pénzt. Engedély nélkül. Nem kérdezett, nem győzködött – egyszerűen belenyúlt a pénztárcámba.
Abban a pillanatban bennem valami végleg elszakadt. Az a vékony türelemszál, amelyet évek óta sodortam magamban, hangosan pattant el.
– Nem – mondtam halkan. Olyan halkan, hogy fel sem fogta.
– Mi az, hogy nem? – ráncolta a homlokát. – Nem „nem”, hanem „igen”. Holnap tízkor a bankban légy, Imre vár.
– Azt mondtam: nem. – Ránéztem, és talán először látott igazán. Nem a megszokott „Enikő-feleséget”, hanem egy idegen nőt, hideg, eltökélt tekintettel. – Nem megyek sehova. Nem írok alá semmit.
Egy pillanatra ledermedt, aztán az arca elvörösödött.
– Teljesen megőrültél? Már mindent leszerveztem! Szavamat adtam!
– Ez a te gondod – feleltem nyugodtan, miközben levettem a kabátomat. A kezem nem remegett. Belül csengő, jeges üresség volt. – Te ígértél, te intézd. Nélkülem. És a pénzem nélkül.
– A te pénzed?! – ordította. – Ki vagy te, hogy ezt képzeled magadról? Egy könyvtáros, aki poros kötetek között robotol pár fillérért… és már el is indult a sértések lavinája, amely egyértelművé tette, hogy a vihar csak most készül igazán elszabadulni.