A válaszok azonban olyan igazságot hordozhattak volna magukban, amelyet Júlia még mindig nem akart kimondani. A lakás az övé volt. Kizárólag az övé. És ezt egyelőre senkinek sem kellett tudnia.
Három év szinte észrevétlenül suhant el. Júlia továbbra is az iskolában tanított, Marcell a gyárban dolgozott, a mindennapok pedig látszólag nyugodt rendben teltek. Mégis, apró repedések jelentek meg a felszínen. Marcell egyre gyakrabban érkezett haza későn, szűkszavú lett, türelmetlen, és olyan dolgokon is felkapta a vizet, amelyeken korábban csak legyintett volna. Júlia eleinte a kimerültség számlájára írta mindezt, a túlórákra, a nyomásra. Egészen addig az estig, amikor Marcell belépett az ajtón, odavágta a kulcsait az előszobai szekrényre, és kabátostul a konyhába ment.
– Elegem van – szólalt meg az ablaknál állva.
Júlia felnézett a dolgozatokból.
– Miből van eleged?
– Mindenből. Ebből az egészből. Abból, hogy itt élek, mint egy vendég egy idegen lakásban.
– Ez az otthonunk – felelte Júlia.
Marcell hirtelen megfordult.
– A miénk? Komolyan mondod? Hiszen te magad mondtad, hogy minden a te anyád nevén van. Én itt senki vagyok. Fizetek, beleadok mindent, még sincs semmilyen jogom.
– Nem jogokról van szó, hanem rólunk. Egy család vagyunk.
– Család… – Marcell keserűen felnevetett. – De a lakás nem az enyém. Ha bármi történik, egy pillanat alatt az utcára kerülhetek.
Júlia felállt az asztaltól.
– Marcell, mi ütött beléd? Miért gondolod ezt?
– Nem most jutott eszembe. Régóta érlelődik bennem. Őszinteséget akarok. Tudni akarom, mire számíthatok.
– Rám mindig számíthatsz.
– És a lakásra?
Júlia nem válaszolt. Marcell elfordult, kiment a konyhából, majd becsapta a dolgozószoba ajtaját. A vita félbeszakadt, de a feszültség ott maradt a levegőben. Júlia a piros tollat szorongatta a kezében, miközben érezte, hogy valami végleg elmozdult közöttük.
Attól az estétől Marcell még zárkózottabb lett. Hazajött, szó nélkül vacsorázott, majd bezárkózott a szobájába. Júlia próbált közeledni, beszélgetést kezdeményezni, de csak rövid válaszokat kapott, kerülte a tekintetét. Néhány héttel később Marcell újra elővette a lakás témáját.
– El akarok válni – mondta egy szombat reggelen, miközben a reggelijüket ették.
Júlia megdermedt, a bögre a kezében megállt.
– Tessék?
– Jól hallottad. Elválunk. Nem egy irányba tartunk.
– Miért?
– Mert belefáradtam a bizonytalanságba. Három éve pénzt teszek ebbe a lakásba. Fizetem a rezsit, felújítottam a fürdőt, bútorokat vettem. Ez alapján jogom van a felére.
Júlia lassan letette a bögrét.
– Marcell, ezt a lakást a nagymamámtól örököltem. Nem közös vagyon.
– Ki mondta? Házastársak vagyunk. Ami a házasság alatt van, az feleződik.
– Az örökség kivétel. Ez törvény.
Marcell felállt.
– Majd meglátjuk, mit mond a bíróság.
Az ajtó csattanva zárult be mögötte. Júlia a kihűlt teát nézte, miközben szorongás költözött a mellkasába. Marcell nem üresen fenyegetőzött – készült valamire. És Júlia biztos volt benne, hogy a háttérben Ilona Török irányítja a szálakat.
Másnap csengettek. Júlia ajtót nyitott, Ilona Török állt ott egy vastag mappával a kezében, és már lépett is be, mintha magától értetődő lenne.
– Júliám, beszélnünk kell – mondta, és leült a kanapéra.
– Miről?
– Az igazságosságról. A fiam három évig itt élt, dolgozott, fizetett. Ezt a lakást meg kell osztani.
– Nem osztható meg. Örökség.
Ilona kinyitotta a mappát, és papírokat húzott elő.
– Itt vannak Marcell bankszámlakivonatai, a bútorok számlái, a felújítás költségei. Mindezt ő állta. A bíróságon bizonyítani fogjuk, hogy része van az ingatlanban.
Júlia átlapozta a gondosan rendszerezett iratokat: kanapé, konyhabútor, vízvezeték-szerelő. Minden előkészítve.
– A bútor nem egyenlő a lakással – mondta halkan. – Egy kanapé nem tulajdonjog.
– De igen. Befektetés után jár a kompenzáció. Pénzben vagy tulajdonrészben.
Júlia visszatette a papírokat.
– Ha Marcell válni akar, elválunk. De a lakás az enyém marad.
Ilona ajka megfeszült.
– Túlságosan magabiztos vagy. Majd a bíróság dönt. Addig is kérem a pótkulcsot. A fiamnak joga van itt lakni.
– Itt lakik.
– Nem vendégként, hanem tulajdonosként. Add ide a kulcsokat.
Júlia megrázta a fejét.
– A kulcsok maradnak nálam.
Ilona felpattant.
– Akkor háború lesz. Találkozunk a bíróságon.
Az ajtó becsapódott. Júlia a falnak támaszkodva mély levegőt vett. Tudta, hogy a harc elkezdődött, de volt egy aduász a kezében. A lakás jogilag is csak az övé volt, és ezen semmilyen számla nem változtatott.
Este felhívta a közjegyzőt.
– Tulajdoni lapra van szükségem. Azonnal.
Másnap kézhez kapta a hivatalos iratot: a lakás egyetlen tulajdonosa Júlia Lengyel, tehermentesen, az öröklés napjától kezdve. Sem társtulajdonos, sem megjegyzés.
Marcell későn jött haza, szó nélkül bezárkózott, telefonon beszélt valakivel feszült hangon. Júlia nem aludt jól, a gondolatok kavarogtak benne.
Reggel újra megszólalt a csengő. Amikor ajtót nyitott, Ilona Török állt ott, mellette pedig Tibor Fodor, komor arccal, mintha hivatalos ügyben érkeztek volna.