Ilona Török összenézett Tibor Fodorral, a férfi pedig alig észrevehetően bólintott. Ez az apró, némának tűnő egyetértés Júliában csak tovább erősítette a rossz érzést. Amint az após és az anyós elmentek, nem várt tovább: még aznap felhívta a közjegyzői irodát, és időpontot kért egy személyes egyeztetésre.
Másnap délelőtt Júlia már a közjegyzőnél ült. Az iratok a páncélszekrényben voltak elhelyezve, gondosan rendszerezve: a tulajdoni lap, a nagymamától kapott ajándékozási szerződés, valamint a műszaki nyilvántartásból származó igazolások. Minden egyetlen névre szólt: Júlia Lengyelére. Nem szerepelt bennük sem az édesanyja neve, sem hitel, semmilyen teher. A közjegyző, egy ősz hajú, határozott tekintetű idős asszony, a szemüvege fölött pillantott rá.
– Minden rendben van, az iratok biztonságban vannak. Szeretne bármit módosítani? – kérdezte tárgyilagos hangon.
– Nem – felelte Júlia. – Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy minden a helyén van.
– Az van. Ha esetleg meghatalmazásra vagy hiteles másolatra lenne szüksége, keressen bátran.
Júlia megköszönte, majd kilépett az irodából. A tél épp csak elkezdődött, az utcán az első hó latyakosan, szürkén fedte a járdát. Lassan haladt hazafelé, miközben azon töprengett, helyesen tette-e, hogy eltitkolta az igazságot a férje elől. Marcell Balogh mindig bízott benne, soha nem faggatta, nem követelt papírokat. Ilona azonban más volt. Ő nem pusztán érdeklődött: kérdezett, ellenőrzött, és minden mondat mögé jelentést keresett.
Este Marcell fáradtan érkezett haza a munkából. Ledobta a kabátját, bement a konyhába, és kivett a hűtőből egy pohár kefirt.
– Anyu megint itt volt? – kérdezte könnyedén.
– Igen, apuddal együtt – válaszolta Júlia.
– És mit akart?
– A lakás papírjai felől érdeklődött.
Marcell elmosolyodott.
– Tudod, milyen. Szeret mindent kézben tartani. Ne vedd komolyan.
– Nem is teszem – felelte Júlia, bár maga sem volt benne biztos.
– Csak aggódik. Azt gondolja, mindennek ellenőrizhetőnek kell lennie.
Júlia nem válaszolt. Marcell kiitta a kefirt, a poharat a mosogatóba tette, majd eltűnt a szobájában. Júlia egyedül maradt a konyhában, az ablakon át figyelte a lassan hulló havat. A nyugtalanság egyre erősebben fészkelte be magát, de nem találta a szavakat, hogyan magyarázza el a férjének, hogy az anyja nem csupán gondoskodó, hanem irányítani akar mindent és mindenkit.
Egy héttel később Ilona ismét telefonált.
– Júlikám, holnap átugorhatnék? Beszélnünk kellene – mondta sejtelmesen.
– Miről lenne szó?
– Apróság. Ilyet nem jó telefonon.
Júlia nagyot sóhajtott.
– Rendben, jöjjenek.
Másnap Ilona tortával és egy zacskó almával érkezett. Leült az asztalhoz, gondosan kipakolta a süteményt.
– Tudod, Júlikám, sokat gondolkodtam – kezdte, miközben szeletelte a tortát. – Nem lenne ésszerű, ha Marcellt hivatalosan is bejelentenénk ide? A lakcímbejelentés sok mindent megkönnyítene. Hiszen a férjed, ez teljesen természetes.
Júlia maga elé tett egy szeletet, de nem evett belőle.
– Marcell itt lakik. A bejelentés nem kötelező.
– De ha történik valami, egyszerűbb lenne az ügyintézés. Igazolások, papírok… A bejelentett lakcím jogokat ad.
– Miféle jogokat? – kérdezte halkan Júlia.
– Például lakhatási jogot. Vagy öröklést.
Júlia felnézett.
– Öröklést?
– Hát igen. Ha ne adj’ isten az édesanyád egyszer eltávozna, a lakásnak sorsa lesz. Jobb előre rendezni.
Júlia letette a villát.
– Ilona, anyukám él és jól van. Ötvenkét éves. Korai erről beszélni.
– Lehet, de az élet kiszámíthatatlan. Nem árt felkészülni.
– Ha bármi történne, majd akkor megoldjuk. Most nem változtatunk semmin.
Ilona ajka megfeszült, de nem vitatkozott tovább. Júlia azonban látta a szemében gyűlő elégedetlenséget. Amikor az anyós elment, Júlia azonnal felhívta az édesanyját, Melinda Erdélyit.
– Anya, furcsa kérésem van – kezdte óvatosan.
– Mondjad.
– Ha valaki a lakásról kérdez, mondd azt, hogy a te neveden van. Jó?
Melinda elhallgatott.
– Júlia, mi történt?
– Semmi komoly. Így egyszerűbb.
– De hát a lakás a tiéd. Miért kellene mást mondanom?
– Kérlek. Később elmagyarázom.
Melinda felsóhajtott.
– Rendben. Ha kérdezik, azt mondom, az enyém.
Júlia letette a telefont, és a falnak dőlt. A hazugság egyre nagyobb lett, mint egy hógolyó, amely megállíthatatlanul gurul lefelé. Tudta, Ilona nem fogja annyiban hagyni. Ha kiderül az igazság, az nemcsak kérdéseket hoz, hanem beleszólást, iratokat, ellenőrzést is. Júlia nem akarta megosztani azt az egyetlen dolgot, ami a nagymamájától maradt rá – nem kapzsiságból, hanem félelemből.
Marcell mindebből semmit sem vett észre. Dolgozott, vacsorázott, tévét nézett, majd lefeküdt. Júlia irigyelte a nyugalmát. Ő már érezte a közeledő vihart, míg a férje még csak a csendet hallotta.
Egy este Ilona felhívta Marcellt. Júlia a másik szobából hallotta a beszélgetést.
– Fiam, láttad már a lakás papírjait? – kérdezte az anyja.
– Nem, anya. Miért kellene?
– Mert ott laksz. Tudnod kellene, hogyan van bejegyezve.
– Júlia azt mondta, az ő anyjáé. Nekem ez elég.
– És biztos vagy benne, hogy nincs rajta tartozás? Vagy valami teher?
Marcell felnevetett.
– Komolyan kérded? Júlia nem titkolózna ilyesmi miatt.
– Lehet, hogy ő sem tud róla. Kérd meg, mutassa meg a papírokat. Csak a rend kedvéért.
– Nem fogom. Bízom a feleségemben.
Ilona még mondott valamit, de Marcell lezárta a hívást. Júlia ekkor lépett ki a szobából.
– Anyád megint a lakásról beszélt – mondta Marcell mosolyogva. – Azt szeretné, ha ellenőrizném a dokumentumokat.
– És mit mondtál?
– Hogy nincs rá szükség. Hiszek neked.
Júlia odalépett hozzá, és átölelte.
– Köszönöm.
Marcell vállat vont.
– Ugyan. Anyu néha túlzásba esik. Ne foglalkozz vele.
Júlia azonban foglalkozott vele. Tudta, hogy Ilona nem fog megnyugodni addig, amíg meg nem kapja a válaszokat minden kérdésére, és ezek a válaszok olyan igazságot fednének fel, amelyet Júlia még nem állt készen kimondani.