A lakás Júlia Lengyel nagymamájától szállt rá: egy negyedik emeleti, panelépületben lévő, háromszobás otthon volt, nagy ablakokkal és a közeli parkra néző kilátással. Az idős asszony békésen, álmában hunyt el, és egyetlen valódi értékét az unokájára hagyta. Júlia kivárta az előírt hat hónapot, rendezte az öröklési ügyeket, majd hivatalosan is a lakás kizárólagos tulajdonosává vált.
Amikor egy évvel később kapcsolatba került Marcell Baloghhhal, a lakhatás kérdése fel sem merült. Marcell a város szélén bérelt egy apró garzont, mérnökként dolgozott egy üzemben, és nem volt panaszkodó típus. Júlia egy általános iskolában tanított magyar nyelvet, szerette a munkáját, és nem vágyott költözésre. Külön éltek, hétvégenként találkoztak, minden egyszerűen és feszültségmentesen alakult.
Az esküvőjük is visszafogott volt: anyakönyvi hivatal, majd egy kisebb vacsora a szülőkkel egy étteremben. Marcell édesanyja, Ilona Török, rózsacsokorral érkezett, és alig ültek le, máris a fiatalok jövőjét kezdte firtatni.
– Na és hol fogtok lakni? – kérdezte az anyós, amint helyet foglaltak. – Marcell albérletben él, ezt mindenki tudja. De veled mi a helyzet, Júliám?
Júlia mosolyogva a tányérjára pillantott.
– Van egy lakásunk. Háromszobás.
– Az nagyszerű! – élénkült fel Ilona. – Saját tulajdon, ugye? Nem bérlemény?
– Nem egészen egyszerű – mondta óvatosan Júlia, miközben az ölébe simította a szalvétát. – Papíron édesanyám nevén van. Mi ott lakunk, de az iratok nála vannak.
– Miért az anyádén? – nem hagyta annyiban az anyós.
– Így alakult. A nagymamám rajta keresztül intézte, ezért így jegyezték be.
Marcell közben bólintott, láthatóan nem mélyedt el a részletekben. Örült, hogy a lakhatás megoldottnak tűnik, és nem volt az a fajta, aki jogi kérdésekben vájkál. Ilona Török viszont elkomorult, majd jelentőségteljes pillantást váltott a férjével, Tibor Fodorral, és összeszorította az ajkát.
Az esküvő után Marcell átköltöztette a holmiját Júlia lakásába. Az élet kényelmesebb lett: tágas terek, sok fény, rövid út a munkahelyekre. Júlia külön szobát rendezett be a férjének dolgozószobának, ahol rajzolhatott és számítógépezhetett. Ő maga a hálót használta, a harmadik helyiséget nappalivá alakították.
Az első hónapok békében teltek. Marcell gyakran estig bent maradt a munkahelyén, Júlia esténként dolgozatokat javított. Vacsoránál könnyed témákról beszélgettek. Ilona Török hetente egyszer felbukkant: süteményt hozott, érdeklődött, majd alapos, vizslató tekintettel végigmérte a lakást.
– Júliám, a lakás papírjai hol vannak? – kérdezte egy alkalommal teázás közben.
– Anyukámnál – felelte Júlia. – Mondtam már, az ő nevén fut minden.
– De legalább láttad az iratokat? – hajolt közelebb Ilona. – Csak kíváncsiság. Nincs rajta hitel? Tartozás?
– Semmi ilyesmi. Anyu mindent kézben tart.
– Nem gondoltál rá, hogy átíratjátok? Most már Marcell felesége vagy, logikus lenne.
Júlia vállat vont.
– Nem sürgős. Anyu majd elintézi, amikor eljön az ideje.
Az anyós elhallgatott, de a feszültség a vállain megmaradt. Ettől kezdve egyre gyakrabban jelent meg: hol lekvárral, hol csak egy „benéztem” indokkal. Minden látogatásnál a lakás körül forgott a beszélgetés: bejelentkezés, rezsi, felújítás.
– Ki fizeti a számlákat? – érdeklődött egyszer, miközben Júlia ebédet melegített.
– Marcell és én.
– De ha az édesanyád a tulajdonos, nem neki kellene?
– Mi élünk itt, így egyszerűbb.
– Értem – húzta el a száját Ilona. – Csak arra gondolok, jobb lenne mindent a neveteken tudni. Ki tudja, mit hoz az élet.
Júlia a tűzhely felé fordult.
– Anyu jól van. Nincs baj.
– Persze, persze – állt fel az anyós. – Csak baráti tanács. Gondold át.
Júlia azonban nem akart változtatni. A lakás valójában az övé volt, az iratok biztonságban pihentek egy közjegyzői széfben. Az édesanyja, Melinda Erdélyi, egy másik városban élt, és nem is sejtette, hogy a lánya fedősztoriként hivatkozik rá. Júlia csak annyit mondott neki, hogy férjhez ment; a lakásról nem beszélt. Melinda mindig megbízott benne, nem avatkozott bele az életébe.
Néhány hét elteltével Ilona Török ismét megjelent, ezúttal Tibor Fodor kíséretében. Az após a szokásos módon csendes maradt, mosolygott, bólogatott. Ilona leült a nappaliban, és körbenézett.
– Júliám, hol tartjátok a lakás iratait? Van itt széf?
– Már mondtam – vonta fel a szemöldökét Júlia. – Anyukámnál vannak.
– Tudom, tudom – legyintett Ilona. – De mi van, ha sürgősen alá kell írni valamit? Bejelentés, banki ügyek… jó lenne tudni.
– Ha kell, szólok neki. Nem lakik messze.
– És pontosan hol él az anyukád?
– Egerben.
– Az három óra vonattal! – tárta szét a karját Ilona. – Ez kényelmetlen. Nem küldene legalább másolatot? Vagy az eredetit? Itt egyben lenne minden.
Júlia elmosolyodott, és finoman megrázta a fejét.
– Nem szükséges. Anyu megbízható, jó helyen vannak az iratok.
Az anyós összeszorította az ajkát, és nem faggatózott tovább, ám Júlia észrevette, hogy Ilona ismét jelentőségteljes pillantást váltott Tiborral, mintha valamit elhatároztak volna, és ez az érzés baljós előérzetként ült meg benne a következő napokban.