Dóra Fodor hangja végig nyugodt maradt, amikor tovább beszélt, mintha nem is vádat fogalmazna meg, csupán magától értetődő dolgokat sorolna. Ő csak azt akarta, hogy Marcell férfinak érezhesse magát. Olyannak, aki eltartja a családját, aki biztos pont, aki a ház feje. Vajon ez tényleg bűn lenne?
Ildikó Török pontosan felfogta, mi történik. Minden egyes mondat finom, udvarias, mégis kegyetlen csapás volt az önérzetére. Nem kiabálás, nem sértés, hanem higgadt, pontos szúrás – annál fájdalmasabb.
– Tegnap pedig eltartott nőnek neveztél – folytatta Dóra ugyanazzal a visszafogott hangszínnel. – Azt mondtad, a férjem pénzéből élek. Ráadásul minden rokon előtt hozzám vágtál egy tányért.
– Én nem tudtam… – hebegte az anyós.
– Mindegy, tudtad-e vagy sem – vágott közbe Dóra. – Az számít, hogy megengedhetőnek tartottad, hogy pénz miatt megalázz valakit.
Felállt a fotelből, és az ablakhoz lépett. Odakint elindult a megszokott hétköznap: emberek siettek munkába, buszra, gyárba. Többek között arra az üzemre is, amelynek tulajdonosa az a „csendes tanárnő” volt, akit tegnap még bárki büntetlenül sértegethetett.
– Ildikó Török, egy órát adok – mondta határozottan. – Ennyi ideje van összepakolni és elhagyni ezt a lakást.
– Elhagyni? – hördült fel az asszony. – Mégis hová? Ez a mi otthonunk!
– A miénk? – Dóra felé fordult, és most először emelte meg a hangját. – Két éve én fizetem ezt a lakást. A bérleti szerződés az én nevemen van. Nyugodtan nézze meg.
Egy újabb papírt nyújtott át: a szerződést, amelyen egyértelműen ő szerepelt bérlőként, az anyós csupán bejelentett lakóként.
– De én az anyád vagyok! – ordította Ildikó Török.
– Nekem senkim sem – válaszolta Dóra. – Főleg azóta nem, ami tegnap történt.
Az asszony térdre rogyott, és kétségbeesetten megragadta Dóra ruhájának szegélyét. Sírás, könyörgés, fogadkozás keveredett egymásba, minden erejével próbálta megmenteni a megszokott életét.
– Te maradhatsz – fordult ekkor Dóra Marcellhez. – Ha képes vagy anyád nélkül élni.
Marcell arca merev volt, mintha kőből faragták volna. Nehezen dolgozta fel a történteket. A nő, akit eddig tehernek látott, hirtelen gazdagabbnak bizonyult, mint az egész család együtt.
– Szándékosan hallgattál? – kérdezte rekedten. – Meg akartál alázni minket?
– Családot akartam – felelte Dóra csendesen. – Olyat, ahol a férj dolgozik, a feleség vezeti a háztartást, az anyós pedig segít, nem rombol. Ez nem sikerült.
– Bocsáss meg, Dórácska! – zokogta Ildikó Török. – Megváltozom, esküszöm! Jó leszek! Hiszen régen te is kedves voltál!
– Három éve valóban az voltam – mondta Dóra, és lehajolt a földre.
Felvette a tegnap összetört tányér egyik darabját. Apró porcelánszilánk volt, kék virágmintával – a megaláztatás kézzelfogható emléke.
– Tudja, mi fájt a legjobban? – kérdezte halkan. – Nem az, hogy hozzám vágták. Hanem hogy senki nem állt mellém. Mindenki nézett, és hallgatott.
Marcell lesütötte a szemét. Valóban nem védte meg a feleségét. Félt ellentmondani az anyjának a vendégek előtt.
– Egy óra – ismételte meg Dóra. – Különben hívom a biztonságiakat.
– Miféle biztonságiakat?
– Az üzem saját embereit. Hatékony csapat.
Az anyós ekkor végre megértette, hogy ez nem üres fenyegetés. Sírdogálva indult a szobájába pakolni. Marcell kettesben maradt a feleségével. Szeretett volna magyarázkodni, de a szavak nem engedelmeskedtek.
– Maradsz? – kérdezte Dóra.
– Te akarod, hogy maradjak?
– Azt akarom, hogy te dönts. Anyai súgás nélkül.
A férfi hallgatott. Harmincévesen választani anya és feleség között elviselhetetlen tehernek tűnt.
– Akkor menj vele – döntött végül Dóra. – Béreljetek valamit együtt. A valódi fizetésedből.
– A munkám?
– Megmarad. Csak a bónuszok nem. Negyvenötezer forint havonta – ennyi a tényleges béred műszakvezetőként.
Ildikó Török két táskával lépett ki a szobából. Az arca felpuffadt a sírástól, a keze remegett. Egy órával korábban még ő irányított mindent, most pedig az utcára került.
– Dórácska, beszéljük meg… – próbálkozott utoljára.
– Nincs miről.
– Hiszen bocsánatot kértem!
– Túl későn.
Marcell magára kapta a kabátját, és segített az anyjának kivinni a csomagokat. Az ajtóban egy pillanatra még megtorpant, mielőtt kilépett volna a lakásból.