A bejárati ajtóban két, kifogástalan öltönybe bújt férfi állt, hóna alatt mappákkal.
– Dóra Fodor itthon van? – kérdezte a magasabbik, hivatalos hangon. – A fémipari szerkezetgyár vagyonkezelőjétől jöttünk. Sürgős üzemi ügyben kellene egyeztetnünk.
Marcell Kertész értetlenül nézett a feleségére. Miféle kapcsolat lehet egy alsós tanítónő és egy nagy ipari vállalat között?
– Fáradjanak be – felelte Dóra nyugodtan, majd félreállt, hogy beengedje őket.
Ildikó Török ekkor lépett ki a szobájából, köntösben, rosszalló arckifejezéssel.
– Kik ezek ilyen korán reggel?
– Dóra Fodor asszony – kezdte az idősebb férfi –, problémánk akadt az iratkezeléssel. A könyvelés nem hajlandó kiutalni a dolgozói jutalmakat az ön jóváhagyása nélkül. Aláírás szükséges.
Marcell úgy figyelte az egészet, mintha egy abszurd színdarabban ülne nézőként. Az ő felesége és egy gyár bónuszai? Teljes képtelenségnek tűnt.
– Hány fő szerepel a listán? – kérdezte Dóra tárgyilagos hangon.
– Háromszázhúsz munkavállaló. Az összeg összesen kétmillió-nyolcszázezer forint.
– Rendben. Engedélyezem. Intézzék el a héten a könyvelésen keresztül – mondta Dóra, majd átvette az iratokat, átfutotta őket, és aláírta.
A férfiak megköszönték, majd távoztak. A lakásban súlyos, feszültséggel teli csend maradt utánuk.
– Ez… mi volt? – kérdezte Marcell rekedten.
– Munkaügy – válaszolta Dóra, miközben teát töltött magának.
– Milyen munkaügy? Hiszen te tanítónő vagy!
– Az is. Mellékállásban.
Ildikó lassan leült egy székre, elsápadva.
– Te a gyárban dolgozol? – kérdezte Marcell hitetlenkedve.
– Nem. A gyár az enyém.
– Micsoda?
– A fémipari szerkezetgyár. Az, ahol te műszakvezetőként szerepelsz az állományban.
Marcell gyomra összeszorult. Az az üzem, ahová nap mint nap bejárt, ahol fizetést kapott és ahol megbecsülték – mind a felesége tulajdona volt?
– Ez lehetetlen… – suttogta az anyja.
– Pedig így van – mondta Dóra, és elővett egy mappát a táskájából. – Nagyapám végrendelete. Öt éve halt meg, rám hagyta az egészet. Akkor még nem voltunk házasok.
Ildikó remegő kézzel lapozta át a papírokat. Pecsét, aláírás, nyilvántartási szám – minden stimmelt. Dóra Fodor neve szerepelt egyedüli tulajdonosként, kétszázötvenmillió forintos alaptőkével.
– Miért hallgattál erről? – kérdezte Marcell, miközben leült a kanapéra.
– Mert nem láttam értelmét. Dolgos vagy, önálló. El tudtad tartani magad és a feleséged. Nem ezt mondta tegnap anyád is?
Dóra közben úgy lapozgatta a kimutatásokat, mintha jelentéktelen apróságokról lenne szó. Jövedelemigazolások, banki kivonatok, igazgatósági jelentések – a számok magukért beszéltek.
– Szóval mindvégig te… – Marcell nem tudta befejezni a mondatot.
– Igen. Részesedést kaptam a nyereségből. Nem túl sokat. Évi körülbelül tizenötmillió forintot tisztán.
Ildikó a szívéhez kapott. Tizenötmillió évente – attól a nőtől, akit előző este élősködőnek nevezett, és akire tányérokat hajigáltak.
– De hát te iskolába jársz tanítani! – fakadt ki Marcell.
– Mert szeretem a gyerekeket. A tanári fizetésemet jótékony célokra fordítom: nagycsaládokat támogatok, tankönyveket veszek, kirándulásokat fizetek.
Dóra visszatette az iratokat a mappába, mozdulatai higgadtak voltak.
– Marcell, tudod, mennyi a hivatalos fizetésed a gyárban? – kérdezte ártatlan hangon.
– Negyvenötezer forint… – felelte zavartan.
– Az az alapbér. A pótlékokat, prémiumokat, a plusz juttatásokat én egészítem ki. Így jön ki havonta nagyjából nyolcvanezer.
Marcell szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang. Három évig büszkén beszélt a keresetéről, miközben valójában a felesége támogatta.
– Miért tetted ezt? – sziszegte Ildikó Török, és tekintetében már nem fölény, hanem düh és félelem csillogott.