«Margit Gál, szeretném megkérni, hogy adják vissza a lakáskulcsot» — Réka nyugodtan, de határozottan kérte, mire dermedt csend borult a konyhára

Ez az irányítás felháborító és fájdalmas.
Történetek

Réka Budai ösztönösen Marcell Erdélyire pillantott. A tekintete mindent elmondott: Ugye látod, miről beszéltem?

Margit Gál ekkor már bent volt a konyhában. Egy hatalmas szatyrot cipelt, amelyből friss zöldségek, edények és gondosan becsomagolt dobozok kandikáltak ki.

— Marcellkém, főztem neked egy jó adag borscsot odahaza, gondoltam, elhozom — jelentette ki büszkén. — Réka meg mostanában mintha leszokott volna a főzésről. Csináltam krumplit is hússal, tudod, azt, amit annyira szeretsz.

Réka arca égett. Mintha minden alkalommal ugyanaz a forgatókönyv ismétlődött volna: kedvesnek álcázott megjegyzések, amelyek valójában apró szúrások voltak.

— Köszönöm, Margit Gál — szólalt meg visszafogottan —, de én főzök a férjemre, rendszeresen.

— Ugyan már — legyintett az anyós. — Az anyai kéz munkája mindig táplálóbb. Ugye, Marcell?

Marcell feszengve ült a széken. A levegő megfeszült a két nő között, ő pedig egyik mondatot sem találta megfelelőnek.

— Anya, igazán kedves vagy, de nem kellett volna külön idefáradnod… — próbálkozott.

— Ne nevettess! Nekem ez semmiség, hiszen itt lakom a közelben. Ja, és Réka, feltűnt, hogy a fürdőszobában meglazult egy csempe. Marcellnek a hétvégén rá kellene néznie.

Réka keze ökölbe szorult. Egyértelmű volt: Margit Gál nem csupán ebédet hozott, hanem szemlét tartott.

— Megkérdezhetem, mikor látta azt a csempét? — kérdezte halkan, de feszes hangon.

— Hát… reggel — felelte az asszony bizonytalanul. — Benéztem, hogy megnézzem, alszik-e még Marcell. Tegnap nagyon kimerült volt. Aztán útba esett a fürdő is.

— Útba… hova? — csattant fel Réka.

Az anyós elhallgatott, majd vállat vont.

— Mindegy. A lényeg, hogy javításra szorul.

Réka felállt. A türelme elfogyott.

— Margit Gál, nem tartja különösnek, hogy reggelente bejár mások lakásába, és átnézi a szobákat?

— Másokéba?! — háborodott fel az asszony. — Ez a fiam otthona!

— A fia és a felesége otthona — vágott vissza Réka. — És jogunk van a magánélethez.

— Réka… — szólt közbe Marcell, de már késő volt.

— Nem, Marcell, elég volt! — folytatta Réka. — Margit Gál, szeretném megkérni, hogy adják vissza a lakáskulcsot. Szükségünk van határokra.

Dermedt csend ereszkedett a konyhára. Az anyós arca előbb elsápadt, majd elvörösödött.

— Tessék?! Azt akarod, hogy leadjam a kulcsot a saját fiam lakásához?

— Csak tiszteletet kérek — válaszolta Réka nyugodtabban. — Ha jönni szeretnének, szóljanak előre. Ez teljesen természetes.

— Talán máshol — csattant fel Margit Gál, majd Marcellhez fordult. — Te ezt hagyod? Hagyod, hogy ez a… meny kidobjon engem?

Minden szem Marcellre szegeződött. Ő lehajtotta a fejét. Egyetlen döntés, mégis az eddigi legnehezebb. Az egyik oldalon az anyja, aki egyedül nevelte fel, a másikon a felesége, aki jogosan kérte a saját terét.

— Anya… — szólalt meg halkan. — Lehet, hogy Rékának igaza van. Talán tényleg több önállóságra van szükségünk.

Margit Gál tekintete megtört.

— Szóval… ellene fordultál?

— Nem választok oldalt — felelte Marcell csendesen. — Csak azt mondom, hogy egy házaspárnak saját életet kell élnie.

Az asszony leült, könnyei lassan végiggördültek az arcán.

— Akkor már nincs rám szükségetek. Idegenné váltam.

Réka szívében megmozdult a sajnálat, de tudta, nem hátrálhat meg.

— Margit Gál, nem idegen. Ön Marcell édesanyja. De mindannyiunknak szüksége van saját térre, saját szabályokra.

— Miféle határok ezek? — zokogta az anyós, miközben a levegőben ott lógott a kérdés, amelyre a válasz már elkerülhetetlen volt.

A cikk folytatása

Életidő