Réka Budai ösztönösen Marcell Erdélyire pillantott. A tekintete mindent elmondott: Ugye látod, miről beszéltem?
Margit Gál ekkor már bent volt a konyhában. Egy hatalmas szatyrot cipelt, amelyből friss zöldségek, edények és gondosan becsomagolt dobozok kandikáltak ki.
— Marcellkém, főztem neked egy jó adag borscsot odahaza, gondoltam, elhozom — jelentette ki büszkén. — Réka meg mostanában mintha leszokott volna a főzésről. Csináltam krumplit is hússal, tudod, azt, amit annyira szeretsz.
Réka arca égett. Mintha minden alkalommal ugyanaz a forgatókönyv ismétlődött volna: kedvesnek álcázott megjegyzések, amelyek valójában apró szúrások voltak.
— Köszönöm, Margit Gál — szólalt meg visszafogottan —, de én főzök a férjemre, rendszeresen.
— Ugyan már — legyintett az anyós. — Az anyai kéz munkája mindig táplálóbb. Ugye, Marcell?
Marcell feszengve ült a széken. A levegő megfeszült a két nő között, ő pedig egyik mondatot sem találta megfelelőnek.
— Anya, igazán kedves vagy, de nem kellett volna külön idefáradnod… — próbálkozott.
— Ne nevettess! Nekem ez semmiség, hiszen itt lakom a közelben. Ja, és Réka, feltűnt, hogy a fürdőszobában meglazult egy csempe. Marcellnek a hétvégén rá kellene néznie.
Réka keze ökölbe szorult. Egyértelmű volt: Margit Gál nem csupán ebédet hozott, hanem szemlét tartott.
— Megkérdezhetem, mikor látta azt a csempét? — kérdezte halkan, de feszes hangon.
— Hát… reggel — felelte az asszony bizonytalanul. — Benéztem, hogy megnézzem, alszik-e még Marcell. Tegnap nagyon kimerült volt. Aztán útba esett a fürdő is.
— Útba… hova? — csattant fel Réka.
Az anyós elhallgatott, majd vállat vont.
— Mindegy. A lényeg, hogy javításra szorul.
Réka felállt. A türelme elfogyott.
— Margit Gál, nem tartja különösnek, hogy reggelente bejár mások lakásába, és átnézi a szobákat?
— Másokéba?! — háborodott fel az asszony. — Ez a fiam otthona!
— A fia és a felesége otthona — vágott vissza Réka. — És jogunk van a magánélethez.
— Réka… — szólt közbe Marcell, de már késő volt.
— Nem, Marcell, elég volt! — folytatta Réka. — Margit Gál, szeretném megkérni, hogy adják vissza a lakáskulcsot. Szükségünk van határokra.
Dermedt csend ereszkedett a konyhára. Az anyós arca előbb elsápadt, majd elvörösödött.
— Tessék?! Azt akarod, hogy leadjam a kulcsot a saját fiam lakásához?
— Csak tiszteletet kérek — válaszolta Réka nyugodtabban. — Ha jönni szeretnének, szóljanak előre. Ez teljesen természetes.
— Talán máshol — csattant fel Margit Gál, majd Marcellhez fordult. — Te ezt hagyod? Hagyod, hogy ez a… meny kidobjon engem?
Minden szem Marcellre szegeződött. Ő lehajtotta a fejét. Egyetlen döntés, mégis az eddigi legnehezebb. Az egyik oldalon az anyja, aki egyedül nevelte fel, a másikon a felesége, aki jogosan kérte a saját terét.
— Anya… — szólalt meg halkan. — Lehet, hogy Rékának igaza van. Talán tényleg több önállóságra van szükségünk.
Margit Gál tekintete megtört.
— Szóval… ellene fordultál?
— Nem választok oldalt — felelte Marcell csendesen. — Csak azt mondom, hogy egy házaspárnak saját életet kell élnie.
Az asszony leült, könnyei lassan végiggördültek az arcán.
— Akkor már nincs rám szükségetek. Idegenné váltam.
Réka szívében megmozdult a sajnálat, de tudta, nem hátrálhat meg.
— Margit Gál, nem idegen. Ön Marcell édesanyja. De mindannyiunknak szüksége van saját térre, saját szabályokra.
— Miféle határok ezek? — zokogta az anyós, miközben a levegőben ott lógott a kérdés, amelyre a válasz már elkerülhetetlen volt.