Réka Budai felé fordult, és a hangjában kétségbeesett él vibrált.
— Marcell, komolyan mondod, hogy ezt nem látod? Vagy csak úgy teszel? Figyel minket. Tudja, mikor vagyunk itthon, mikor lépünk ki, mikor érünk vissza. Jobban tisztában van a napirendünkkel, mint mi magunk! És te erre annyit mondasz, hogy „mi ebben a furcsa”?
Marcell Erdélyi mellkasában feszültség gyűlt. Kimerült volt az egész napos robotolástól, csendre vágyott, nem újabb vitára az anyjáról.
— Réka, elég legyen! Igen, anya néha átlépi a határt, ezt elismerem. De nem rosszindulatú. Egyszerűen aggódik értem, tudni akarja, hogy minden rendben van velünk.
— Aggódik? — Réka szeme összeszűkült. — Marcell, ez nem aggódás. Ő irányítani akar. Az életedet. Ez óriási különbség.
— Ne beszélj ostobaságokat!
— Ostobaság? Akkor felelj egyetlen kérdésre. Mikor hoztál utoljára önálló döntést a családunkkal kapcsolatban úgy, hogy előtte nem egyeztettél anyáddal?
Marcell megtorpant. A kérdés váratlanul csapott le rá.
— Mire akarsz kilyukadni?
— A kanapét vele választottad ki. A fürdő felújításánál is ő döntött. Még a hálószoba tapétáját is az ő véleménye alapján rendeltük meg! És emlékszel a munkahelyi ajánlatomra? Amikor előléptetést kaptam volna, csak másik kerületben? Ki volt az, aki szerint ez rossz ötlet? Ki súgta meg neked, hogy egy feleségnek a lakás közelében „illik” dolgoznia?
Marcell hallgatott. A képek egymás után tolultak elő, és az összkép korántsem volt megnyugtató.
— Réka, hát… az nem bűn, ha az ember kikéri a szülei tanácsát — próbálkozott óvatosan.
— Tanácsot? — vágott közbe. — Marcell, ő nem tanácsol. Utasít. Te pedig engedelmeskedsz, mint egy mintadiák.
Réka az asztalhoz lépett, és felkapta a telefont.
— Tudod mit? Tegyünk egy próbát. Most rögtön hívd fel, és mondd meg neki, hogy lecseréljük a lakás zárjait. Magyarázkodás nélkül. Kész tényként közöld.
— De miért pont ezt?
— Mert jogunk van hozzá! Ez a mi otthonunk! Mi döntjük el, ki kap kulcsot, és ki nem!
Marcell kezébe vette a készüléket, de az ujjai nem mozdultak a tárcsázáshoz.
— Réka… ő az anyám. Meg fog bántódni.
— Én pedig már megbántódtam! — Réka leült az asztalhoz. — Attól, hogy olyan lakásban élek, ahol nincs saját terem. Ahol az anyósom bármikor besétálhat a hálószobába, akár akkor is, amikor alszom, és ez állítólag teljesen rendben van.
Felállt, majd Marcell elé ült, közelebb hajolva hozzá.
— Nem azt kérem, hogy szakíts meg vele mindent. Csak azt, hogy húzz határokat. Védd meg a családunkat. A közös terünket. A kapcsolatunkat.
— És ezt mégis hogyan mondjam el neki?
— Sehogy ne magyarázd. Csak ennyit: „Anya, kicseréltük a zárakat. Ha jönnél, előtte szólj.” Ennyi az egész.
Marcell forgatta a telefont a tenyerében. Tudta, hogy Rékának igaza van, mégis összeszorult a gyomra. Szembemenni Margit Gállal mindig is nehéz volt. Ha megsértődött, napokig, akár hetekig hallgatott, és a könnyeit, a szemrehányásait nehezen viselte.
— És ha szomorú lesz?
— Hadd legyen az! — Réka felpattant. — Marcell, felnőtt férfi vagy. Van feleséged, családod. Nem élheted le az életedet attól rettegve, hogy megbántod anyádat!
Ebben a pillanatban elfordult a kulcs a zárban. A bejárati ajtó kitárult, a folyosón ismerős léptek koppantak, majd felcsendült egy vidám hang, amely az érkezést jelezte.