Bernadett Székely egy pillanatig fürkészte Emese arcát, majd halkan, de célra törően kérdezett:
— Tudnom kell egy dolgot. Szereted még őt?
Emese torka összeszorult, a válasz mégis kiszabadult belőle, alig hallhatóan.
— Nem. — megrázta a fejét. — Már nem.
Bernadett bólintott.
— Akkor kapaszkodj. Bátorságra lesz szükségünk.
Nyolc nap választotta el őket az újévtől. Emese egy este jóval sötétedés után ért haza. Levente Lengyel a kanapén hevert, telefon a kezében, olyan tartással, mintha uralkodó lenne, aki kegyeket oszt.
— Merre csavarogtál? — vetette oda, minden érdeklődés nélkül.
— Sétáltam — felelte Emese nyugodtan. — Gondolkodnom kellett.
Levente elvigyorodott.
— Akkor gondolkodj gyorsabban. Beszéltem anyámmal… aggódik, nehogy meggondold magad. Mondtam neki, hogy az autó ügye már el van intézve.
— El van intézve? — Emese hangja megremegett, de uralkodott magán. — Teljesen elment az eszed?
— Lazíts — legyintett Levente. — Azt mondtam, adtál előleget. Így nagyobb a motivációd, hogy végigvidd.
Ekkor hasított belé a felismerés: Levente nem érzi, hogy fájdalmat okoz. Neki ez természetes. Így működik.
Azon az éjszakán Emese alig aludt. Először látta tisztán, hogy egy olyan ember mellett él, aki nem ismeri sem az együttérzést, sem a felelősséget. És azt is, hogy három éven át saját magát igazította valaki más zűrzavarához.
A következő napokban Levente szinte mintaférjjé vált. Lelkes ígéreteket tett, fát hozott, feldíszítette — ízléstelenül csillogóra, de Emese nem szólt. Bevásárolt, még levest is főzött, ami addig példátlan volt. Közben állandóan a telefonját figyelte: ott várták azok, akiknek „nagy összegeket” ígért vissza.
— Hol van? — kérdezte egy este.
— Ki? — nézett fel Emese.
— Az autó. Hol máshol lenne?
— Nem nálunk — válaszolta higgadtan. — Azt mondtam, meglepetés lesz. Anyukád udvarán. Úgyis azt akartad, hogy ő lássa meg először.
Levente megmerevedett. Arcán átfutott a kétely, a döbbenet, majd a félelem árnya.
— Miért ott?
— Mert így tényleg neki szól az ajándék.
Látszólag megnyugodott, de a feszültség nem hagyta el. Járkált, telefonált, suttogva nyugtatgatott valakit: „Igen, igen, mindjárt, ne parázz.”
Emese már kívülállóként figyelte. Nem bántotta többé. Olyan volt, mint nézni valakit, aki aprólékosan ás egy gödröt saját maga alatt.
Egy dolog volt csak furcsa: Levente egyszer sem beszélt nyíltan az adósságairól. Makacsul fenntartotta a látszatot, hogy minden kézben van, pénz is lesz, autó is.
Egyszer még átkarolta Emesét.
— Minden rendbe jön — suttogta. — Újév van… csodák ideje.
Emese alig bírta ki nevetés nélkül. A csodák a mesékben laknak — a valóságban következmények vannak.
December 31-e reggele meglepően könnyű volt számára. Levente idegesen sürgött-forgott, iratokat, csomagokat gyűjtött.
— Induljunk! — kiáltotta. — Várnak minket!
Emese felvette a kabátját.
— Mehetünk.
Levente felnevetett, megölelte, még egy gyors puszit is nyomott a halántékára. Útközben hallgattak. A telefonja folyton csörgött, ő kinyomta. Zavartan motyogott valamit arról, hogy majd az autóból származó pénzből mindent rendez.
Bernadett Székely házánál tárva-nyitva volt a kapu.
— Ki nyitotta ki? — mordult fel Levente. — Már látta?
Válasz nem érkezett.
Beléptek az udvarra.
És meglátták.
Egy hatalmas piros masni alatt egy rozsdás, téglákra állított, öreg Zaporožec állt. A hó lassan hullott rá, gúnyosan.
Levente szája tátva maradt.
— Ez meg… mi?..
Ekkor lépett ki a házból Bernadett Székely, ünnepi ruhában, komolyan. Mellette Zoltán Fehér, a körzeti rendőr, szótlanul.
— Boldog újévet, fiam — mondta Bernadett hűvösen. — Íme, az autód.
— Anya… ez most milyen cirkusz?..