A ház a falu szélén állt: régi épület volt, de gondosan karbantartva. Az udvaron rend uralkodott, a járdákat homokkal szórták fel, sehol egy felesleges holmi. Semmi hivalkodás, semmi nyoma annak, hogy itt bárki egy terepjáróra várna ünnepi ajándékként.
Bernadett Székely maga nyitott ajtót. Köpeny volt rajta, vastag zokni a lábán, az arca fáradt benyomást keltett, a tekintete viszont éles maradt.
— Emese? Hát te? — nézett rá meglepetten. — Baj van?
— Beszélni szeretnék — felelte Emese. — Komolyan.
A konyhába mentek. Nehéz, régi bútorok, gyógynövényes tea illata, megsárgult újságpapír szaga. Minden egyszerű volt és őszinte, semmi cicoma.
— Na? — Bernadett felrakta a vízforralót, majd leült. — Hallgatlak.
Emese nem kertelt.
— Milyen autót szeretnének?
Az asszony arca úgy rándult össze, mintha jeges vízbe akarták volna taszítani.
— Tessék? Miféle autót?
— Újévre — mondta Emese halkan. — Levente szerint maga kérte. Azt mondta, ha nem kap terepjárót, akkor nem lát minket az ünnepen.
A csend hirtelen zuhant közéjük.
Bernadett lassan, óvatosan tette le a cukortartót az asztalra.
— Kislány… ezt most ugye nem komolyan mondod?
— De igen. Egyáltalán nem viccelek.
Az asszony homloka ráncba szaladt.
— Nekem jogsim sincs. A szemem mínusz hét. Miről beszélsz te? Miféle terepjáró?
Emese mellkasában valami jeges súly kezdett el süllyedni.
— Levente mondta ezt.
Bernadett felhorkant, de nevetés nem volt benne.
— Nahát… micsoda színész.
Felállt, odalépett a komódhoz, elővett egy régi dobozt, majd egy nyomógombos telefont.
— Szóval így állunk… — morogta. — Ha neked ilyet beadott, akkor vajon nekem mit mesélt?
— Mit?
Bernadett felemelte a fejét. A szeme dühös volt, ugyanakkor sérült, fájó.
— Azt, hogy beteg vagy. Súlyosan. Hogy műtét kell. Hogy pénzt gyűjt rá. És én odaadtam neki mindent. Az utolsó forintjaimat.
Emese lassan leült.
— Milyen műtét?..
— A fene se tudja! — robbant ki Bernadett. — Hittem neki! Az anyja vagyok! Azt mondta: „Emese kórházban van… egyre rosszabb az állapota…”
Emese becsukta a szemét.
A kirakós most már túl tisztán állt össze.
— Bernadett… én teljesen egészséges vagyok. Nemrég voltam vizsgálaton is.
Az asszony visszaült, az arcát a tenyerébe temette.
— Rohadt egy alak…
A falióra ketyegése töltötte meg a csendet.
És ebben a némaságban Emese egy egyszerű igazságot értett meg: aki képes mások érzéseit ellopni, annak a pénz elvétele sem jelent erkölcsi akadályt.
— Mit csináljunk? — kérdezte halkan.
Bernadett felnézett. A tekintetében nem volt tanácstalanság, sem habozás. Csak hideg elszántság.
— Úgy ünneplünk, ahogy ő kiérdemelte.
Kemény mosoly jelent meg az arcán.
— Megtanítjuk a fiamnak, hogy a hazugságnak ára van.
Emese ekkor, hosszú hetek után először, megkönnyebbülést érzett.
Mert most már nem volt egyedül.
A bögrét szorongatta, bár a tea rég kihűlt. Bernadett hallgatott, mintha fejben olyan forgatókönyveket rendezne, amelyeket tisztességes társaságban nem mondanak ki. Odakint sötétedett; a rövid decemberi nap gyorsan hamuvá égett.
— Tehát azt mondta neked… — szólalt meg végül. — Hogy én követeltem az autót?
— Igen — bólintott Emese. — És hogy ajándék nélkül nem engedi, hogy idejöjjünk ünnepelni.
— Nekem még rendes fészerem sincs, ahová egy ilyen monstrumot beállíthatnék! — csapta össze a kezét Bernadett. — És ami a legszebb… soha, semmikor nem kértem drága ajándékokat. Nem kell nekem semmi. Én csak azt hittem… hogy nálatok minden rendben van. Hát nem volt.
— Zsarolt engem. És magát is — mondta Emese.
Bernadett felpattant, az ablakhoz lépett. Odakint a szél kergette a hópelyheket, a lámpa halvány fénye megvilágította a ház melletti öreg padot.
— Akkor figyelj ide, Emese — szólalt meg idegen, parancsoló hangon. — A pénz megvan? Amiről nyafog?
— Meg — felelte Emese. — De nem adom oda.
— Jól teszed.
Bernadett megfordult.
— Akkor belemegyünk a játékába. De ezúttal tisztán.
— Hogyan?
— Azt mondod neki, hogy minden sínen van. Hogy nyert. Hogy az autó ott fog állni az udvaromban. A többit majd én intézem.
Emese összeráncolta a homlokát.
— Maga azt akarja…?
— Azt akarom, hogy végre megértse: a hazugság útja zsákutca — mondta Bernadett hideg mosollyal. — Hadd lássa, mennyire nevetséges az, aki mindenkit bolondnak néz.
Megállt, az asztalra támaszkodott.
— És még valamihez szükségem lesz a segítségedre.