A papírfecni ott hevert a küszöb belső oldalán. Lilla lassan lehajolt, felvette, és elolvasta az egyetlen, dühösen odavetett mondatot:
„Úgyis keresztülviszem. Ha nem megy békével, majd a bíróság eldönti.”
A gyomra összerándult, de nem lepődött meg. Tudta, hogy Zsolt nem az a fajta, aki csendben elfogadja a vereséget.
Másnap délelőtt váratlan látogató érkezett. Ilona Bíró, az anyósa, szó nélkül nyitott be a lakásba. Mint mindig, most is volt nála kulcs. Lilla édesanyja megpróbált közbeszólni, tiltakozni, de az asszony egyszerűen átsétált rajta, magabiztosan, mintha a hely az ő tulajdona lenne.
— Lilla — szólalt meg érdes, magas hangján —, te ezt az egészet félreérted. A család nem két ember ügye. A család mi vagyunk, együtt. Mindig is összetartottunk, mindig segítettük egymást. Kötelességed támogatni Balázst. Ha nem teszed, annak következményei lesznek. Odafent is.
Lilla felpattant a székről. Elfogyott a türelme.
— Ilona — mondta feszesen —, ez az örökség az enyém. A nagymamám rám hagyta. Nem a fiára, nem Balázsra, hanem rám.
Az anyós arca megfeszült, a szemöldöke veszélyesen összeszaladt.
— A pénz megmutatja, ki milyen ember. Te pedig elbuktál ezen a próbán. Pont olyan szűkmarkú lettél, mint az apád volt — nyugodjon békében.
A mondat úgy vágódott Lillába, mint egy penge. Egy pillanatra elborult az agya, lépett volna előre, de az édesanyja gyorsan közéjük állt.
— Elég volt! — mondta határozottan. — Ez az én lakásom. Azonnal menjen el.
Ilona Bíró felcsapta a karját, hálátlanságot és átkokat szórt mindenkire, majd olyan erővel vágta be az ajtót, hogy a mennyezetről vakolatdarabok peregtek le.
Aznap este Lilla egy új táskába pakolta a legszükségesebb holmiját. Elhatározta, hogy albérletbe költözik — nem akarta, hogy az anyja is belesodródjon ebbe az egyre sötétebb történetbe. Amikor épp összehajtotta az utolsó pulóvert, a telefonja megvillant. Ismeretlen szám.
— Igen? — szólt bele óvatosan.
— Lilla Szalai? — kérdezte egy fiatal, élénk női hang. — Edina Halász vagyok. Nem ismerjük egymást… Balázs szomszédja vagyok.
Lilla kiegyenesedett, megfeszült.
— Miért hív?
— Figyelmeztetni szeretném. Ma este a barátaival az épület előtt ült, és arról beszéltek, hogyan lehetne „kicsikarni” magából a pénzt. Azt mondta, van egy ismerőse, aki segíthet ebben. Nem tréfának hangzott.
Lilla megköszönte, bontotta a vonalat, majd leült a kanapéra. A szíve vadul vert. Tudta jól, hogy Balázs nem csak kényelmes volt. Mindig a legkisebb ellenállás felé sodródott, és ha valaki gyors, durva megoldást kínált, nem sokat habozott.
Másnap felkeresett egy ügyvédet, akit az egyik munkatársa ajánlott. Az iroda levegőjét régi könyvek, por és friss kávé illata töltötte be. A negyvenes éveiben járó férfi, szemüveg mögül figyelve, türelmesen végighallgatta Lilla történetét, majd átnézte az iratokat.
— Az örökség kizárólag az ön tulajdona — mondta higgadtan. — De készüljön fel rá, hogy nyomást fognak gyakorolni. Elképzelhető, hogy perrel fenyegetnek, családi kötelezettségekre hivatkozva. Jogilag gyenge lábakon állnak, de lelkileg meg fogják viselni.
Lilla lehajtotta a fejét.
— Kimerült vagyok — vallotta be. — De nem engedek.
Az ügyvéd bólintott, majd elmosolyodott.
— Jól teszi. És még valami: ideje abbahagynia az áldozatszerepet. Nem elég védekezni. Kezdeményeznie kell.
A mondat ott maradt Lilla gondolataiban.
Este újra elővette a nagymamája borítékját. Hangosan olvasta a sorokat, mintha kapaszkodót keresne bennük:
„Ne add oda azoknak, akik megszokták, hogy mások erejéből élnek. Emlékezz: azért hagytam rád, hogy a saját életedet építsd.”
És ekkor újra bevillant előtte a különös férfi képe, aki szegfűkkel állt előtte korábban. A tekintete, a félbehagyott mondatai. Valamit nem mondott el. Egy titok maradt a levegőben.
Másnap elhatározta, hogy megkeresi.
A város régi utcáin indult el, ott, ahol egykor a nagymamája lakott. Egy omladozó ház mögötti kis udvarban egy idős asszony üldögélt a padon. Lilla odalépett hozzá, és megszólította:
— Elnézést, nem tudja véletlenül, ki lehetett az a férfi, aki nemrég felkeresett engem? Azt mondta, ismerte a nagymamámat.
Az öregasszony hunyorogva felnézett.
— Magas volt, őszes, ballonkabátban? Az…