Zsolt hirtelen felpattant a helyéről, a vér azonnal az arcába tolult, nyaka megfeszült.
— Hát ennyi hálát érzel? — csattant fel. — Befogadtunk, családként kezeltünk, megbíztunk benned, te pedig így vágod arcon az egészet?
Mielőtt Lilla válaszolhatott volna, élesen felvisított a csengő. A hang szinte kettéhasította a lakást, mintha valaki szándékosan bele akart volna rondítani a már így is elviselhetetlen feszültségbe. Lilla ösztönösen az ajtó felé indult, megelőzve mindenkit.
Az előszobában egy hatvan év körüli férfi állt. Vállán megkopott esőkabát, kezében kissé lekókadt szegfűcsokor. Arcán az idő nyomai, tekintetében bizonytalanság.
— Elnézést kérek — szólalt meg rekedten. — Lilla Szalait keresem.
Lilla megtorpant. A férfi egyenesen rá nézett, a szemében egyszerre volt zavar és valami furcsa eltökéltség.
— Én vagyok — felelte végül halkan.
— Akkor ezt önnek hoztam — nyújtotta felé a virágokat. — A nagymamájától… pontosabban az egyik közeli barátnőjétől. Ő kért meg rá.
Lilla automatikusan átvette a csokrot. A szegfűk illata száraz volt és kesernyés, mintha hamu szállt volna fel belőlük.
Zsolt értetlen arccal figyelte a jelenetet.
— Megkérdezhetem, kicsoda ön? — kérdezte Lilla, igyekezve uralkodni a hangján.
— Régi munkatársa voltam a nagymamájának — válaszolta a férfi bizonytalanul. — Hosszú éveken át dolgoztunk együtt. A halálhírét csak tegnap tudtam meg.
Kissé megköszörülte a torkát, majd folytatta:
— Van még valami nálam. Egy boríték. Kifejezetten azt mondta, hogy csak önnek adjam át.
Lilla átvette a borítékot. A papír megkopott, szélei elhasználódtak, rajta az a jól ismert, határozott kézírás, amelyet gyerekkora óta felismert volna bárhol. A szíve vadul dobogott, mintha ki akarna törni a mellkasából.
Zsolt közelebb hajolt volna, hogy belenézzen, de Lilla reflexből magához szorította a borítékot.
— Ez magánügy — mondta röviden.
Életük során először történt meg, hogy Zsolt valóban hátralépett.
A férfi elköszönt, majd eltűnt a lépcsőház félhomályában, maga után hagyva a nedves kabát és a hervadó virágok szagát. Lilla becsukta az ajtót, nekidőlt, majd lassan lecsúszott a padlóra.
Reszkető kézzel bontotta fel a borítékot. Belül egy félbehajtott lap feküdt, a nagymama írásával:
„Kislányom, tudom, hogy amit rád hagytam, nemcsak segítség, hanem próba is lesz. Állj ki magadért. Ne add oda azoknak, akik megszokták, hogy mások erejéből élnek. Emlékezz rá: azért kaptad, hogy a saját utadat járd. Szeretettel: Nagymama.”
A sorok szinte izzottak a papíron, mintha nem tintával, hanem akarattal írták volna őket.
Lilla felnézett. Zsolt ott állt vele szemben, arca feszült volt, szemöldöke összehúzódott, mintha egyetlen rossz mozdulatra várna.
Később Lilla az édesanyja konyhájában ült. Két tenyérrel szorította a teásbögrét, mintha a maradék meleggel együtt biztonságot is próbálna magába zárni. Odakint az eső csíkokat húzott az ablakon, az utcán néhány siető alak tűnt fel ernyők alatt. Az anyja mellette almát szeletelt, mozdulatai nyugodtnak tűntek, de a szemében ott bujkált az aggodalom.
— Lillám, látom, hogy erős vagy — mondta óvatosan. — De ez még csak a kezdet. Zsolt és a családja nem fogja ezt annyiban hagyni.
Lilla fáradtan felsóhajtott.
— Anya, én oda nem megyek vissza. Sem hozzá, sem a szüleihez.
— Megértem — bólintott az anyja. — Csakhogy ők nem így gondolkodnak.
Mintha csak alátámasztaná a szavait, megszólalt a telefon a folyosón. Lilla ránézett a kijelzőre: Zsolt neve villogott rajta. Némára állította, majd félretette.
— Ugye látod? — tárta szét a kezét az anyja. — Fel kell készülnöd.
Két nappal később Zsolt személyesen jelent meg. Az ajtó előtt állt, gyűrött ingben, borostás arccal, szemében egyszerre tombolt düh és kétségbeesés.
— Lilla! — csapott az ajtóra. — Ehhez nincs jogod! Ez nem csak a te pénzed!
Nem nyitott ajtót. A másik oldalon állt, hallgatta, ahogy Zsolt hangja hol követelőzővé válik, hol elcsuklik, és közben érezte, ahogy benne a félelem lassan elszántsággá sűrűsödik.
Néhány perc múlva Zsolt elment, de egy cetlit még becsúsztatott az ajtó alatt, jelezve, hogy a történet korántsem ért véget.