A kődarabok a talpuk alatt megcsúsztak, a zseblámpa vadul megremegett, majd egy tompa dörrenéssel a mennyezet egy része omlott le mögöttük, végleg eltorlaszolva a visszautat. A fény kialudt. Teljes, tapintható sötétség borult rájuk. Abban a fekete ürességben Lilla Kozma szinte megesküdött volna rá, hogy valahonnan a mélyből halk, idegen nevetés szűrődik fel, olyan hang, amely nem tartozik az élők világához.
Hosszú percek után sikerült újra működésre bírniuk a lámpát, és sokkal óvatosabban haladtak tovább lefelé. Így értek el a harmadik szintre. Ott, egy ügyesen álcázott falrész mögött Kornél Erdélyi végre megtalálta azt a repedést, amit keresett. Hárman együtt feszítették meg erejüket, míg a kőlap rejtett zsanérokon elfordult, és feltárult egy titkos kamra. Odabent ládák, vaskos ládikók sorakoztak, középen pedig egy rögtönzött asztal, rajta fóliával védett iratcsomók. A papírhalom tetején egy boríték feküdt, rajta kézírással: „A lányomnak, Lillának.”
Amikor olvasni kezdte, a könnyei megállíthatatlanul hullottak. Apja bocsánatot kért az éveken át tartó távollétért, és elmagyarázta, hogy minden félretett forint, minden titkos terv érte született. Azt akarta, hogy lánya ne maradjon semmi nélkül, ha ő már nem lesz. Földeket hagyott rá, bankszámlákat, egy házat, néhány egyszerű ékszert, sőt ezüstből készült szerszámokat is, amelyeket a saját keze munkájával formált.
Lilla alig fogta fel a valóságot. A kezében tartotta a lehetőséget, hogy rendezze az adósságot, és tisztességes jövőt biztosítson a gyermekeinek. Ám épp amikor a remény melegedni kezdett a mellkasában, egy hang mindent összezúzott: lépések közeledtek, férfihangok visszhangoztak, és egy erős zseblámpa fénye söpört végig a külső alagúton.
Sándor Váradi és az embere betörtek a bányába.
A fénycsóva megállt az álfal előtt. A behajtó végigtapogatta a követ, majd ököllel megkopogtatta. Üresen kongott. „Itt van mögötte valami” – morogta, és egy vasrúddal feszíteni kezdte. Odabentről Kornél és a nők ládákat, dobozokat húztak a bejárathoz, hogy feltartsák. Sándor ekkor már biztos volt benne, hogy nincsenek egyedül.
„Lilla, tudom, hogy bent vagy” – szólt be nyugodt hangon. – „Bújhatsz, ameddig akarsz… de a gyerekeid egyedül vannak az öregek házában. Kár lenne, ha valaki meglátogatná őket.”
A félelem éles pengeként vágott Lillába. Sándor intett Gergő Illésnek, a tetovált fiúnak, hogy menjen fel a nagyobb gyerekért. Ekkor Kornél a kamra végébe mutatott: egy szellőzőjáratra, keskeny résre, amin csak kúszva lehetett átférni.
„Ennek ki kell vezetnie” – suttogta. – „Veszélyes, de ez az egyetlen esély.”
„Én megyek” – vágta rá Lilla gondolkodás nélkül.
Ilona Rácz vele akart tartani, de Lilla megrázta a fejét. „Ti maradjatok. Zajongjatok, beszéljetek Sándorral, hadd higgye, hogy még itt vagyok. Én elmegyek a gyerekeimért.”
A megrepedt lámpát szorongatva, apja levelével a zsebében bepréselte magát a járatba. Térden és könyökön csúszott előre, a bőre felsértődött, a levegő forró és szűkös volt. Egy ponton fentről átszűrődtek Diána Németh és Gergő hangjai. „Engedj el! Ne nyúlj a testvéremhez!” – sikította a lánya. A düh erőt adott Lillának. Gyorsított, míg végre megpillantott egy fénylő kört. Lihegve, bokrok között bukkant elő a felszínre.
A ház előtt Gergő rángatta Marcell Vargát, Diána egy bottal csapkodta, hiába. A csecsemő és Ákos Székely sírt az ajtóban. Lillában valami ősi ösztön ébredt fel. Felkapott egy nagy követ, és vadállatként rohant előre.
Nem mérlegelt, nem számolt. Egyetlen ordítással, amely visszhangzott az egész faluban, a követ Gergő vállára zúdította. A fiú elejtette Marcellt. Lilla a gyermekei elé állt, magasba emelt kővel, kócos hajjal, lángoló tekintettel.
„Még egy lépés” – köpte –, „és szétverem a fejed. A gyerekeimhez senki nem nyúl. Senki.”
Diána mellé lépett, a botot dárdaként tartva. Gergő zihálva nézte őket: egy mezítlábas, vérző anya, aki ölni is képes lenne, és egy vézna kislány, aki harcra kész. Valami eltört benne. Leengedte a kezét.
„Tudod mit? Igazad van. Ez már túlment mindenen” – morogta. – „Nekem is vannak gyerekeim. Nem akarok olyan ember lenni, aki másokét rabolja. Elmegyek. A főnöknek megmondom, hogy nálam itt vége.”
Lilla remegve figyelte, ahogy beszáll a kisteherautóba, és eltűnik az úton. Miután a gyerekek biztonságban voltak, bezárva a házba, visszafordult a bányához. Nem menekülve, hanem egyenesen szembenézve.
Sándor Váradit az alagútban találta, cigarettázva, türelmes ragadozóként várakozva. Amikor meglátta, egy szempillantás alatt felállt.
„Visszajöttél.”
„Igen” – felelte Lilla kihúzott háttal. – „És most nem könyörögni jöttem.”
Ebben a pillanatban az álfal belülről elmozdult. Kornél lépett ki egy iratokkal teli táskával, Ilona pedig egy fadobozt cipelt, tele régi bankjegyekkel és érmékkel. Az idős férfi Sándor elé tartotta a tulajdoni lapokat és okmányokat, világossá téve, hogy itt már nem puszta ígéretekről van szó, hanem kézzelfogható bizonyítékokról és jogszerű fedezetről.